Fotó: Merényi Zita
Miért választotta a papi hivatást?
– A papi jelmondatomat Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből választottam: „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1Kor 10,33). Eszerint igyekszem teljesíteni a papi hivatásomat. Azért lettem pap, mert úgy éreztem, akkor tudom megélni a kapcsolatomat Istennel, ha teljesen odaadom neki az életemet. Szeretnék Isten művévé válni, hogy általam tegye, amit akar. Ahogyan Teréz anya mondta: „Istenem, csak ceruza legyek a kezedben; írj velem, amit akarsz.”
Mi vezette lelkipásztorként a cigányok közé?
– Amikor huszonkét évvel ezelőtt Kaposfőre kerültem, egy alkalommal bejelentették egy cigány gyerek keresztelőjét. De a család nem jött el a megbeszélt időpontban. Tudtam a lakcímüket, megkerestem őket. Megdöbbenve láttam, milyen körülmények között élnek: hatalmas szegénységben, vesszőkből font, sárral tapasztott kunyhókban. Nekik is a plébánosuk vagyok, hozzájuk is szól a küldetésem. Jézus azt mondta, „menjetek el minden néphez” – gondoltam, és elkezdtem kijárni hozzájuk az esti misék után.
Az első feladat: minél többet köztük lenni. Így látjuk meg, miben tudunk segíteni. Először arra kértek, hogy értelmezzem a hivatalos iratokat, és segítsek a kitöltésükben. De nem mindig elegendő kitölteni az adatlapot, el is kell kísérni őket a hivatalokba. Egyszer megírtam egy ötgyerekes analfabéta cigány asszony kérelmét a gyerekek után járó juttatáshoz, de a hivatalban azt mondták neki, hogy nincs megfelelően kitöltve. Bementem vele az ügyintézőhöz, és amikor sorra kerültünk, én adtam be a papírokat.
A hivatali alkalmazott figyelmeztetett, hogy ezt csak személyesen lehet elintézni, és megkérdezte, hogy az asszony élettársa vagyok-e. Erre elmondtam, hogy a kaposfői plébános vagyok, a hölgy az egyik hívem, s azért jöttem, hogy segítsek neki. Az ügyintéző rám nézett, azt válaszolta, hogy rendben van, majd elfogadta ugyanazokat a papírokat, amelyeket korábban visszaküldött.
A cigány családok között járva azt is láttam, hogy nincs ruhájuk, a gyerekek ugyanabban járnak szeptemberben és decemberben. Az édesanyám, a húgom és a barátaim ruhákat gyűjtöttek, én pedig kiosztottam azokat a családok között. Sokszor elmentem velük az orvoshoz is, hogy ne két méterről vizsgálják meg őket, a gyerekeket pedig bevittem a kórházba, ha kellett. Egyszer elkísértem valakit egy munkainterjúra, fel is vették; igaz, két nappal később indoklás nélkül elbocsátották. Ha krízishelyzetbe került valaki, próbáltam élelmet adni neki. Aztán arra gondoltam, leginkább a gyerekek korrepetálására lenne szükség.
Mit érez, amikor bemegy a legnagyobb nyomorban élők otthonába?
– Azt nézem, miben tudok segíteni. Én szerencsés ember vagyok, van lehetőségem segíteni másoknak. És ez az életem legnagyobb sikere: hogy kapcsolatban lehetek olyan emberekkel, akik megvetettek, lenézettek, akiket gyerekestül kitaszítanak mindenhonnan. Jézus az életét adta értem, én pedig befogadom a szeretetét, amely irgalom, kegyelem, s amelyet nem az érdemeinkért, az imáinkért, a gyönyörű keresztény életünkért kaptunk. Ha befogadom ezt a szeretetet – vagy ahogyan Gyökössy Endre mondja: ha egyszer már beleremegett a szívem –, akkor elindul bennem valami. Akkor elmegyek a sérültekhez, a hajléktalanokhoz, a cigányok közé… Meglátom bennük Jézust: a szenvedő Jézust, az alázatos Jézust, aki azonosítja magát ezekkel az emberekkel. Óriási szeretetet kaptam, azt viszonzom. Szerintem a cigánypasztoráció alapja az, hogy milyen a kapcsolatom Jézussal. Rádöbbentem-e nagypénteki szeretetére; arra, hogy odaadta értem az életét. Ez nemcsak vallásgyakorlat.
Elmegyek a cigánytelepre, hogy Jézussal találkozzam. A városban a hajléktalanok közé mennék, hogy Jézussal találkozzam. Ezt kellene megértenünk: hogy Jézus ennyire alázatos. Maga mondja, hogy amit a legkisebbnek adtál, nekem adtad.
Cigánypasztorációt csak rendszeresen, állandó jelenléttel érdemes végezni. Úgy, hogy az ember egy jó nagy részt odaajándékoz nekik az életéből. Nem vezet eredményre, ha valaki csak elmegy hozzájuk sajnálkozni, ad valamit, hogy a lelkiismerete megnyugodjon, aztán magukra hagyja őket. Beer Miklós püspök szép körlevelet írt a cigánypasztorációról; önvizsgálatra késztető, jól használható írásról van szó, amely gyakorlati útmutatást ad.
Mit tanulhatunk a cigányoktól?
– Nagyon erős közöttük az összetartás. Sok történetem van erről. Egy család egyszer tudott venni egy disznót. Nekem is szóltak, amikor levágták. „Na, most tele a hűtő” — mondtam. „Hát, volt öt éhes gyerek az egyik szomszédnál, meg a másiknál is; mindenkinek adtunk belőle, így a végén elfogyott az egész” – válaszolták. Máskor egy fiú jött hozzám azzal, hogy „atya, nálunk hét éhes Jézus van”. Összeszedtem egy kis ennivalót, és elküldtem a fiúval. Aztán egy fél óra múlva eszembe jutott, hogy a mélyhűtőben még van valami. Elvittem nekik, és ott találtam náluk a hét éhes gyereket, meg még hármat a szomszédból. Pedig amit küldtem, az nekik sem lett volna elég. „Ne haragudjon, hogy adtunk nekik, de ők is olyan éhesek voltak” – mondták. Ha a gyerekek a tanodában édességet kapnak, zsebre teszik, és hazaviszik a testvéreiknek. Ha valamelyikük kap egy zacskó cukrot vagy csipszet, addig osztogatja, míg a végén neki sem jut több, mint a többieknek. Náluk nincs olyan, hogy mindent csak nekem, nekem. Ezt nagyon meg kellene tanulnunk tőlük.
Amikor a lelkipásztor az evangélium indíttatására odamegy hozzájuk, mit ad nekik ezzel?
– Az emberi méltóságot. A cigányok legnagyobb problémája az önbecsülés hiánya. Az egyik cél, amit magam elé tűztem, az, hogy segítek nekik az emberi méltóságuk felismerésében. Sok probléma – az agresszivitás, a gyerekek rossz viselkedése és egyebek – abból adódik, hogy nincs önbecsülésük. Visszaadására leginkább a kereszténység képes, amely azt mondja: az ember Isten képmása.
Egy nyári táborban jöttem rá, mennyire rászorulnak arra, hogy segítsék őket a méltóságuk felismerésében. Késő éjjel a tábortűznél az egyik lány azt kérdezte tőlem: „Atya, miért vert meg engem az Isten?” „Miért gondolod, hogy megvert?” – kérdeztem. „Azért, mert cigánynak születtem” – válaszolta. Valamennyi gyerek egyetértett azzal, hogy ez nem más, mint Isten verése.
Hogyan látja, változott az évek során az életük, az önbecsülésük?
– Tavaly ősszel tizenhat felnőtt bérmálkozónk volt, ők már egészen másképp gondolkodnak. Fontos támogatni őket abban, amiben sikeresek lehetnek. A gyerekek mind járnak hitoktatásra. A felnőttekkel is elkezdtük, és jól haladunk; volt már néhány templomi esküvő is. A keresztelés és a temetés azelőtt is megvolt: az újszülöttel és az elhunyttal mindig foglalkozott az egyház, csak a kettő között maradt el a pasztoráció.
Sok mindent tudnak a cigányok, de csupa olyasmit, ami nem kell az iskolában: egy tíz-tizenkét éves lány már az egész családnak megfőz, és egy csecsemőt is rá lehet bízni. A fiúk pedig a lovakkal, a fémgyűjtéssel, a gyógynövényekkel kapcsolatban tudnak mindent. A szülők megtanítják a gyerekeket arra, amit szükségesnek tartanak. A sósav képletét ők sem tanulták, így az nem fontos számukra, nem is tudják, mi az… A mi őseink régen az oktatási intézményekben tanultak hittant. Az ő őseik nem jártak iskolába, így hittanra sem. Mégis nagyon vallásosak, minden tele van náluk szentképekkel. A közösségi házunk is. Apáról fiúra, anyáról leányra száll a hit, így adják tovább egymásnak. Olyan a hitük, mint a bimbó, amelyből a meleg napsütés – a szeretgetés – hatására gyönyörű virág lesz.
