Fotó: Kotschy Gábor (BTF)
A dél-koreai karmester pályafutását kora ifjúságában zongoristaként kezdte szülővárosában, Szöulban. New Yorkban tanult, majd 1979-ben Carlo Maria Giulini asszisztense lett a Los Angeles-i Filharmonikusoknál. Hamar beindult önálló művészi karrierje: a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarának zeneigazgatója; első karmester a firenzei Teatro Comunaléban; a párizsi Bastille Opera, majd a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarának zeneigazgatója, a Tokiói Filharmonikusok tanácsadója, a Szöuli Filharmonikusok és a Staatskapelle Dresden vezetője… Olivier Messiaen követőjeként a misztikus francia zeneszerző szellemi örökségének egyik továbbvivője, de elkötelezett hitvallóként a római Accademia di Santa Cecilia Zenekarával való hosszú együttműködése során is sokat tett a musica sacra népszerűsítéséért.
Soha nem tartozott a harsány módon feltűnésre vágyó, önmaguk mítoszát költő, diktatórikus hajlamú sztárdirigensek közé. Hivatását betöltve, felhajtás nélkül járja a világ koncerttermeit, operaházait, fesztiváljait. A legjelentősebb együttesek invitálják, visszahívják, számítanak rá. Stabilan az élvonalban…
A Claudio Abbado által 1982-ben alapított Filarmonica della Scala koncertprogramja első pillantásra különösnek tűnt: a vezető itáliai dalszínházhoz tartozó zenekar miért Mozarttal és a tőlük „távoli” Mahlerrel turnézik? A távolság azonban látszólagos, hiszen Abbado annak idején éppen egy Mahler-szimfóniával, a harmadikkal indította útjára e régi-új együttest. A zenekar meggyőző válasza a budapesti hangversenyen sem sokat váratott magára. Mozart legszebb, kései szimfóniája (g-moll, K. 550) az újszerűség izgalmasságával hat: az áradó-játékos könnyedség, az édes-bús melankólia felszíne alatt örvénylik-sötétlik a mélység; a mozarti rutinszerűséget a dallamformálás és ritmika bűbájos „kiszámíthatatlansága” váltja fel. A milánóiak zabolázhatatlan örömzenélésének ősereje óhatatlanul előcsalja a történelmietlen gondolatot: Istenem, mi lehetett volna, ha Mozartnak ez után jut még három-négy évtized a komponálásra?
Myung-Whun Chung fejből dirigál; ami viszont igazán meglepő, hogy Mahler hatalmas és bonyolult partitúrájú V. szimfóniájához sem vesz igénybe „segítséget”. Alacsony, vékony, törékeny figura. A közhelyként emlegetett távol-keleti nyugalom, kiegyensúlyozottság és fegyelmezettség mintaképe. Mandulavágású, párnás szeme derűs érzelemmentességet tükröz. Vezénylését a meditáció bensőségessége és a mindenre kiterjedő éber figyelem kettőssége jellemzi. Túlmozgásosság nélkül, finom mozdulatokkal dirigál. Artisztikus, pedig nem törekszik rá. Eleganciája belülről jön. Nincs benne semmi indulat, vadulásra ösztönző erőszakosság, Mahler szimfóniájában mégis elképesztő energiákat szabadít fel. Módszere rejtély, de működik. Myung-Whun Chung drámai érzéke vitathatatlan, jóllehet takarékos kifejezésmódja ennek ellentmondani látszik. Az V. szimfónia első része szélsőséges érzelmekkel teli, jellemzően tragikus színezetű hangképkavalkád. Letaglóz, elsöpör, megrendít, elandalít, vagy éppen groteszkségeivel elbizonytalanít. Mahler az életszeretet és a halálfélelem szerzője. A vastag hangszerelés lenyűgöző akusztikai hatásmechanizmussal a torokszorító zaklatottságot és a tánczenei „banalitást” gyakran szimultán teríti a hallgatóra. Antoine de Saint-Exupéry sorai jutnak eszembe: „Minden magasba törés fájdalom. Minden vedlés fájdalom. Nem tudom átélni a zenét, ha előbb nem szenvedtem tőle. Mert a zene nem lehet más, mint az én szenvedésem gyümölcse…”
A leheletfinom, érzelmes Adagietto után kegyelmi csönd az ezerhatszáz férőhelyes teremben; a tételszünetekben rendszerint kényszeres köhécselésbe kezdő közönség most mintha még lélegzetvétellel sem akarná megtörni a varázst. A záró Rondo feloldja a szimfónia borongásait; harsány életigenlés, amely ha feledtetni nem is tudja,
de erőszakolt önfeledtségével elfedi a
kereső emberiség nyomasztó gondolatait.
A nyugati kultúrát értő, élő és szolgáló keleti maestro a gyengédség erejével dolgozik. Az önmagán átszűrt, „megszenvedett” gondolat világos üzenetté formálódik a rábízott zenekar közvetítésével. Láthatóan a muzsikusok is nagyon szeretik. A koncert végén, a meghajlásnál már nem lép fel a pulpitusra, az együttes körében, zenésztársai sorában fogadja az ünneplést. Myung-Whun Chung hitelesít; hűséges és átlelkesített interpretációkkal. Azt hiszem, itt a titok; nagyon egyszerű: a lényeget látja, az evangéliumit; és amiben hisz, azt közvetíti. Szent zene, szent hivatás.
