Ám ami most történt, az mintha egészen felülírta volna a hétköznapi gondolkodásunkat, egymás iránti közömbösségünket. A szolidaritás rengeteg megható példájával találkozhattunk. Prédikációban hallottuk: volt olyan kerekes székes honfitársunk, aki a zsákot tartotta a homokot lapátoló többieknek, kolléganőnk arról számolt be, hogy sok gyerek is ott volt a gátakon a szülei mellett, és segített (ez talán olyan kaland volt számukra, amelyet felnőttkorukban is emlegetnek majd). ABC-k, pékségek, hentesek küldtek élelmet a gátakon dolgozóknak, és nem volt hiány házi sütiben, palacsintában sem – nagymamák ezrei vethették be magukat e téren. Rengeteg idős ember, sőt egész családok is részt vettek a védekezésben; voltak, akik lakhelyüktől akár százötven kilométerre utaztak, mert oda irányították őket. Még a határon túlról is érkeztek segíteni.
Valljuk be: ezt senki sem tudta volna megjósolni. Sokkal jobban „vizsgáztunk”, mint sejtettük. Mondják, akik megélték, hogy utoljára a háború vagy a forradalom idején tapasztaltak hasonló összefogást. Aki előző nap még csak közömbös ismeretlen volt, most hirtelen „magyar testvérré” vált: a szükség, a veszély hirtelen sokakkal értette meg, hogy összetartozunk, együtt erősebbek vagyunk.
Az efféle tapasztalatok bizonyára maradandóak. A kiélezett helyzet, az élmény, hogy ha sokan összefogunk, sikerrel vesszük fel a küzdelmet az évszázad árvizével, talán milliók gondolkodásában hagy maradandó nyomot. Amikor lapzártánk idején Budapesten már levonulóban az ár, és kezdünk lassan fellélegezni, nemcsak egy aggodalmas, munkával teli, idegőrlő, hanem egy kegyelmi időt is jelentő héttől búcsúzunk. És abban reménykedünk, hogy minden jó, amit ezen a héten megtapasztaltunk, velünk marad.
