Egyház és ökológiai válság

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2008 adventjén körlevelet jelentetett meg Felelősségünk a teremtett világért címmel.

Június 5-e, a környezetvédelmi világnap alkalmából – egyben terveink szerint az Új Ember mostantól kéthetente jelentkező teremtésvédelmi rovatának bevezetőjeként – szeretnénk megvizsgálni ezt a kérdést, és választ adni rá.

A kérdés kicsit pontosabban feltéve úgy hangzik, hogy mit tud az egyház hozzáadni a mai világnak a környezeti válság elleni küzdelméhez? Az ugyanis egyértelmű, hogy a keresztényeknek, illetve az egyháznak mint szervezetnek soha nem egyik vagy másik kortárs, népszerű irányzathoz kell csatlakoznia. Az viszont annál inkább Jézustól kapott, evangéliumi feladatunk, hogy minden korban segítsünk az emberiségnek Istenbe vetett hitünk és tőle kapott reményünk, valamint hozzá fűző szeretetünk által megtalálni a helyes és élhető válaszokat a világ nagy kérdéseire. Márpedig azt senki nem tagadhatja, hogy – a hozzá szorosan kapcsolódó társadalmi, gazdasági, szociális és erkölcsi gondokat is beleértve – a környezeti kérdés ma a világ egyik legnagyobb problémája. Nem kell tehát valamely „zöld mozgalomhoz” csatlakoznunk, ám igenis kötelességünk jó szándékú embertársainkkal együtt keresnünk a válaszokat – és a belőlük következő hatékony, életmód-alakító cselekvési módokat a mögöttük meghúzódó nagy közös kérdésekre.

S valóban: az egyház nagyon sokat adhat hozzá a teremtett világ védelméhez, elsősorban gondolkodásban, módszerben, szemléletben. Ezzel kapcsolatos gondolatmenetünk négy fő pontot fog át. Az első két szempont alapvetését a pápa fent idézett figyelmeztetése tömören összefoglalja: az egyház a teremtett világ iránti felelősség kérdése mögött az embernek ember voltából fakadó felelősségét, röviden szólva: erkölcsi kérdést lát. Már Boldog II. János Pál pápa is ebben látta a lényeget, amikor 1990. január 1-jei béke világnapi üzenetében így fogalmazott: „Az ökológiai válság – morális kérdés.” Ennek a szemléletmódnak az alapjait rögtön a szóhasználat is kifejezi. Keresztényként mi „teremtett világról” beszélünk, nem pusztán „környezetről”, s ez a megfogalmazás arra utal, hogy meggyőződésünk szerint ennek a világnak mélyebb célja, rendeltetése van annál, mint hogy ideig-óráig működjön, s hogy ez lehetőleg minél jobban, hatékonyabban, harmonikusabban történjen. Mi a lét szentségi jellegét szeretnénk meglátni és megláttatni!

Ezen a ponton mindjárt megérthetjük, miért vannak olykor jelentős különbségek, esetleg ellentétek sok jó szándékú kezdeményezés mögött. Az eltérések mögött gyakran az a felfogásbeli különbség mutatkozik meg, ami a világ, de főként benne az ember rendeltetésének megítélését illeti. Mi olyan emberképet igyekszünk képviselni, amely szerint az ember szerves része ennek a teremtett világnak, de nemcsak úgy, mint egy organikus egész egyik alkotóeleme, hanem mint olyan valaki, aki természetfölötti többletet hordoz, és nagy felelősséget is kapott a teremtés műve iránt azáltal, hogy létezik. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert azt látjuk, hogy a világ problémái – például a gazdasági válság – kapcsán sokszor olyan megoldási javaslatok születnek, amelyekről felvetőik is tudják, hogy igazában nem vagy csak sokaknak nagy károkat, szenvedést okozva működnek, mégis megpróbálják részigazságok, leszűkített értelmezések nyomán erőltetni őket. Olyan emberkép nyomán, amely az embert – az egyént, de nyilván mögöttes módon magát az emberi teremtményt, az emberiséget is – mellékesnek, mellőzhetőnek, „leírhatónak” tartja.

Márpedig, ahogy már idézett enciklikájában XVI. Benedek pápa fogalmaz: „Ellentmondás az új generációtól megkövetelni a természeti környezet oltalmazását akkor, ha a nevelés és a törvények nem segítenek nekik abban, hogy saját magukat is tiszteljék.” Az ember tisztelete pedig csak akkor lehet szilárd egy kultúrában, ha az ember önmagáról való gondolkodása, a világról, a javakról, azok felhasználásának tisztességes módjáról vallott nézetei szilárd alapon, egyértelmű emberképen nyugszanak.

Az egyház tehát tiszta, világos, a keresztény gondolkodás által feltárt emberképet akar képviselni és a teremtett világ érdekében végzett erőfeszítések alapjául javasolni: olyan emberképet, amely végső soron a megváltottság fényében érthető meg. Tudatában vagyunk annak, hogy van a világban gyengeség, küzdelem, önzés, vannak kudarcok – azonban ezeken a Jézusban feltárult, a természetfölöttit is tekintetbe vevő emberkép alapján túl lehet lépni. Másrészről az is szükséges, hogy a teremtett világ védelméért végzett tevékenység során világos erkölcsi kategóriákat képviseljünk. De nem szabad, hogy ez kimerüljön pusztán elvárások moralizáló emlegetésében. Inkább az ember valódi szabadságát és ezzel összekapcsolódó felelősségét kell radikálisan, de egyszersmind nagy józansággal hangsúlyoznunk – és magatartásmódunkkal bemutatnunk.

A harmadik szempont, ami a teremtett világ védelméhez való hozzájárulásunk terén jelentős lehet, sokkal gyakorlatiasabb. Az egyháznak szinte minden településen van valamiféle szervezett jelenléte. Mai fogalmat használva azt is mondhatnánk, hogy mindenhol van „aktivistánk”.

Természetesen hiba lenne pusztán aktivistaként tekinteni önmagunkra vagy egymásra: nem arról van szó, hogy a strukturális adottságainkat egy divatos téma érdekében ki akarnánk használni, be akarnánk vetni. Ugyanakkor nagy lehetőséget jelent, hogy a helyi társadalomban mindenütt közösségi és közösséget formáló módon tudunk jelen lenni. A helyi szolidaritásra, összefogásra való képesség pedig olyan adottság, amire a környezeti válság elleni küzdelemben a világnak nagyon is szüksége van! A teremtett világ iránti felelősségünket vizsgálva tehát nemcsak az egyének, hanem a közösségek lehetőségeit is számításba kell vennünk, és lelkesen, bátran, eközben pedig józanul és nagyon megfontoltan felhasználnunk. Ehhez közvetlenül kapcsolódik – és ugyanezt a hozzáállást kívánja tőlünk – a más, nem egyházi szervezetekkel való együttműködés lehetősége is.

Természetesen e kapcsolatok nyomán gyakran megszületik a felismerés, hogy mint a legtöbb emberi ügyre, a teremtésvédelem ügyére is ezer és ezer érdek, szempontrendszer és törekvés lehet hatással. Ezt a helyzetet naivitás nélkül látva és ismerve nekünk mégis újból és újból a személyesség erősítésére kell törekednünk. S ez vezet el minket a negyedik hozzájáruláshoz, mellyel az egyház szolgálhatja a teremtett világ megóvásának ügyét. Ugyanis amellett, hogy „az emberről” van szó, mi azt is jól látjuk, hogy végső soron a megtérés kérdése áll a háttérben. Márpedig ezt valóban csak a hívő hozzáállás tudja felkínálni a világnak; s ha ezt nem tesszük, akkor olyasmit várnánk el az embertől, ami pedig még Krisztust ismerve is nagyon nehéz dolog. A teremtett világ iránti felelősség ugyanis azt kívánja meg az embertől, hogy mondjon le egy részéről annak, amit meg tudna szerezni, fel tudna használni a világ javaiból, a Föld erőforrásaiból. Ez – látva az ember törékenységét, sebzettségét – szinte teljesíthetetlen kérésnek tűnik. Csupán a hitbeli meggyőződés alapján van remény arra, hogy ezek a törekvések eredményt hozzanak: hogy az ember megváltoztassa gondolkodás- és cselekvésmódját – ami a „megtérés” szó eredeti jelentése.

Látjuk tehát, hogy – miközben a teremtésvédelem ügye mélyen szakmai kérdésnek tűnik, és ezt a szakmaiságot messzemenőkig tiszteletben kell tartanunk – keresztény önazonosságunk nélkülözhetetlen hozzájárulást adhat ezen a téren a világnak, megerősítve az ember reményét, „aki az Isten képére teremtetett, valóban igaz és szent” létező (vö. Ef 4,24), s akit Isten szeretetében nem azért teremtett, hogy elpusztuljon, hanem hogy éljen, kiteljesedjék és üdvözüljön.

(Teremtésvédelmi rovatunk június 19-iki lapszámunkban indul.)