XII. tours-i fesztivál, 1975. július 3., a meslay-i Magtár. „Kocsis Zoltán első darabját az autószerencsétlenséget ért (Maurizio) Pollini tiszteletére játssza el. Műsorán Bach, Mozart, Beethoven és Bartók szerepel. Kivált a két Mozart előadásában remekel, de amikor meghajtja magát, tekintetének gyermeki és lángoló elhagyatottságában nem nehéz fölfedezni nehezen oldódó lámpalázát. A szünet után annál fölszabadultabb és ihletettebb két Beethoven-tolmácsolása. Teremtő tisztasággal játszik, s ugyanakkor halál és gyerekkor egyszerre kísért billentésében. Mindent fölülmúló azonban ráadása: (Szvjatoszlav) Richter tiszteletére Chopint játszik. Richter fölállva helyéről csókot dob feléje, s most már valóban megszületik az a bizonyos ritka atmoszféra, amikor minden ellenállás és távolság megszűnik az előadó és hallgatósága között” – írja művész barátja hangversenyéről Pilinszky János az Új Emberben, majd így folytatja Zenei képeslapok címmel megjelent élménybeszámolóját: „Másnap délben a meslay-i templomban ismét Richter ad szűk körű, baráti koncertet. A véletlen úgy rendezi, hogy a szomszédos kocsmában módomban áll hosszabban elbeszélgetni vele a tegnapi Kocsis-koncertről. »Zoltán nagyon nagy művész – mondja szó szerint. – Szeretem és csodálom. Benedetti Michelangeli talán a kor legnagyobb zongoristája, de Kocsis máris nagyobb művész nála.«”
A kölcsönös szeretet, tisztelet, rajongás később közös alkotásokban is testet öltött. Pilinszky 1978-ban Robert Wilson avantgárd, szürreális színházának jegyeit tükröző egyfelvonásosok (Kopogtatások, Vacsora, Kiállítás) szüzséjét küldte el a zeneszerzéssel is kísérletező ifjú zongoraművésznek. A műfajilag besorolhatatlan Három opera énekesek nélkül bemutatójára Karlsruhéban került sor. Kocsis később tervezte átdolgozásukat, de e darabok „feltámasztására” végül nem maradt idő.
Gyerekként találkoztam először Kocsis Zoltánnal „személyesen”. Valamikor a nyolcvanas években. Budán, a Csalán utcai Bartók-emlékházban adott egyik koncertjére vittek el a szüleim. A találkozás azonban csak a zenén keresztül történt, látni ugyanis nem láttam. Olyan sokan gyűltek össze erre az alkalomra, hogy a villába már nem jutottunk be. A kertből – a Bartók-szobor mellé telepedve – hallgattuk a nyitott ablakokon kiszűrődő zongorajátékot. Abból az időből elsősorban a „Kocsis-jelenség” maradt meg bennem; az, hogy milyen nimbusz és közérdeklődés vette körül a személyét. Később a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein ünnepeltük szólistai minőségében a világhírű együttes társalapítóját. 1997-ben nevezték ki a Magyar Állami Hangversenyzenekar fő-zeneigazgatójává, amely ekkortól viselte a Nemzeti Filharmonikusok nevet-címet. A zenebarátok egy része kezdetben kétkedve fogadta új szerepkörében, mondván: na, itt egy újabb – unatkozó, kiégett, magamutogató stb. – zongorista/hangszeres, aki karmesteri babérokra tör. Ám hamar igazolta, hogy ebben is zseniális. Mindent látó, mindent halló, mindenre figyelő. Csalhatatlan. Nem elégedett meg a biztonságos zenekari alaprepertoárral, a népszerű szimfóniákkal és versenyművekkel. (Jóllehet például Dvořák IX. – „Újvilág” – szimfóniájának tolmácsolásában is verhetetlennek bizonyult.) Nagyszerű Bartók-interpretációit szerencsénkre a Hungaroton új CD-sorozata is őrzi. Folyamatosan kereste a lehető legnagyobb kihívást jelentő darabokat. A Művészetek Palotájában sorozatot indított Richard Strauss ritkán játszott színpadi műveiből. Elfeledett, itthon alig ismert Debussy-műveket adott elő: a Pelléas és Mélisande című operát, A tékozló fiú-kantátát és a Szent Sebestyén vértanúságát. Berlioz, Liszt, Rachmaninov, Ravel ugyancsak sokat foglalkoztatta.
Schönberg Mózes és Áron című operájának 2010. január 16-i előadása zenetörténeti jelentőségű premier volt a Müpában, Kocsis Zoltán ugyanis kiegészítette a torzóban maradt zenedrámát, meghangszerelte a harmadik felvonást. E lelkesítő, spirituális ihletettségű munkáról így nyilatkozott: „A Miskolci Nemzetközi Operafesztivál felkérésére örömmel vállaltam 2009 nyarán a Mózes és Áron bemutatását, mert amúgy is határozott elképzelésem, hogy minden Schönberg-darabot el kellene játszania a zenekarnak. Már akkor, a próbák során feltűnt, hogy az opera így, két felvonásos formában milyen csonka, és mennyire esetlen a második felvonás befejezése Mózes bukásával. Mózes mégiscsak a zsidó nép, illetőleg a világtörténelem egyik legjelentősebb alakja, a történelem is őt igazolta, tehát úgy gondoltam, nem végződhet az opera Mózes bukásával. Ott, Miskolcon határoztam el, hogy megkomponálom a harmadik felvonás zenéjét, hiszen a szöveg kész volt, azt Schönberg megírta. Rengeteg zenei vázlatot készített, és a vázlatok alapos tanulmányozása után háromról bizonyosodott be, hogy egyértelműen a harmadik felvonáshoz készült. Ez a nyitózene, Áron belépése és egy nagyon érdekes szakasz; a harmadik felvonás negyedik percében fogják meghallani, amikor is összetrombitálják a népet az ítélet kihirdetésére. Ezenkívül természetesen vettem át az első két felvonásból is zenei idézeteket, de ezek terjedelme nem több harmincöt-negyven ütemnél. A többi hétszáz ütem garantáltan és kizárólagosan az én zeném.”
Szívesen beszélt is a hivatásáról, a szerzőkről és a darabokról. Csodáltam végtelen memóriáját. Pontosan emlékezett például arra, hogy mit kérdeztem és milyen gondolatokat osztott meg velem egy korábbi telefoninterjúban. A sajtótájékoztatókon legtöbbször mentegetőzéssel kezdte rögtönzött elemzéseit, mert az éppen aktuális műv(ek)ről szólva nem akart terhessé válni hosszú és fárasztó expozékkal. Jól érezte a mértéket, az arányokat. Ismeretterjesztő missziói közben igyekezett visszafogni magát. Pedig e lehengerlő intellektusú előadót-közvetítőt így is jó volt hallgatni. Az utóbbi években mattuló, erőtlenedő hangon megosztott (ön)kritikus, határozott, zeneközpontú „elmélkedéseit”, fanyar humorát. A lényegre törő üzenetet, amelyet aztán a pódiumon színről színre adott át.
Most már övé a közvetlen látás öröme is.
