Nézem ennek az ifjúnak, ennek a márciusi ifjúnak a tekintetét. Miért nevezem így Esterházy Jánost, mert hiszen róla van szó? Nem, ő nem a XIX. század szülötte, hogy a ma már szobor- és emlékezés-ürességűvé merevedett negyvennyolcasok közé tartozhatna. S nem is születésének időpontja okán (1901. március 14.) nevezem márciusi ifjúnak. Persze ebben láthatunk némi jelképes jelentést: egy nappal március 15-e előtt jött a világra, mintegy megelőzve azt a napot, amelyet leginkább kötelező illemmé (ha ma még egyáltalán ismert ez a magatartásforma) formálunk magunkban; vagy sokak tudatában az ünnep kimerül a munkaszüneti napban.
Esterházy János alakjában a történelemből kinövő, ám mégis a történelem fölé emelkedő egyéniséget látom, a „jóság rebellisét”, aki nem „átallotta” képviselni azt az eszményt, amelyet leánya, Alice így ajánlott 1990-ben minden reménybeli magyarnak, „ki felvette a fáklyát, és édesapám elveiért, egy keresztény jövőért küzd Magyarországon”.
Esterházy nem abban a XIX. században élt és vállalt, amely ugyan ismerte a kegyetlenséget – a történelemhez, az ember sorsához, úgy látszik, elengedhetetlenül hozzákapcsolódik ez –, mégis, az akkori márciusi, majd aradi ifjak egy lovagiasabb kor küzdői és áldozatai voltak. A XX. században márciusi ifjúnak lenni – bizony nem csekély vállalkozás! Lovagiatlan korban, illemtelen gonoszokkal szemben.
Tudunk-e emlékezni, vagy csak odacsődülünk az emlékezés vályújához, ezzel lerójuk a formai kegyeletet, s fölmentjük lelkiismeretünket? Ha így, hát így! Az ember kicsinységében topog. De többről van szó. A magunk kiárusításáról, leértékeléséről, lényünk semmibevételéről, önárulásról. S a mostani korszellemben, amikor európai rangú, meghatározó politikává lehet emelni a Brüsszelben gőzölgő ostobaságot, Esterházy János a maga szelíd tekintetével hogyan pillantana arra a garnitúrára, amely a keresztényiséget – értsük helyesen e szó jelentését! – gomblyukába tűzött, illatosított kelléknek tekinti csupán. Esterházy Jánost ma, ha fizikailag nem semmisítenék is meg, aligha engednék szólni akár Szlovákia vagy Európa urai; némaságba fojtanák. Végtére ez is emberellenesség.
Ez a világ nem szereti a tényeket. Mert zavarják a hazugságot. Ezért válhatnak az élettények forradalmi tetté. Forradalmi annyit jelent: a világ állapotának krisztusi rend szerinti helyreállítására tett kísérlet. Nem érdemért, nem sikerért – önmaga igényéért. Íme:
Esterházy János négyéves korában, 1905-ben elveszítette édesapját. Édesanyja, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő nevelte testvéreivel együtt Nyitraújfalun. Huszonhárom évesen feleségül vette Serényi Lívia grófnőt. Házasságukból két gyermek született, János és Alice. A tanulmányai után birtokán gazdálkodó fiatalember nem akart belenyugodni a trianoni döntésbe. Ott találjuk a soproni népszavazást kiharcoló diákok között, majd szülőhelyének védelmében tagja lett a Nyitrán szerveződő szabadcsapatnak.
Csehszlovákiában megrendült a család anyagi helyzete, de Esterházy nem költözött át a nyugodtabb körülményeket ígérő Csonka-Magyarországra. Vállalta a kisebbségi létet, minden következményével együtt.
Szeretett élni, az élet egyszerű örömeit sem vetve meg, miközben a Keresztény Szocialista Párt, majd miután 1935-ben megválasztották a prágai nemzetgyűlésbe, az Egységes Magyar Párt ügyvezető elnöke lett.
Beneš kisebbségi politikájának bírálataként nem vállalta el a felkínált tárca nélküli miniszteri posztot. 1938-ban, amikor a Felvidék visszakerült az anyaországhoz, első beszédében kérte a Magyarországhoz került szlovákok jogainak tiszteletben tartását. (Ma sem kellene több a szlovákiai politikában, mint hogy Esterházy Jánoshoz méltóan viselkedjenek.)
A náci ideológiát a következőképpen minősítette: „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” A vörös diktatúrával szemben kialakított felfogását jelzi, hogy 1945 júniusában a szovjet titkosrendőrség letartóztatta és tízévi kényszermunkára ítélte. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1949-ben „kikérte” Esterházyt, hogy a maguk „szocialista törvényességével” ítélkezzenek felette. Korábban – távollétében – már halálra szánták. Végül életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. Börtönéből ezt üzente: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét felajánlotta a magyarság fölszabadulásáért. 1957. március 8-án, ötvenhat éves korában, tizenkét évi rabság után egy börtönkórházban hunyt el. Földi maradványainak hollétéről máig is csupán bizonytalan információkkal rendelkezünk.
Hányadik aradi vértanúként tekinthetünk rá? Hosszú sor, sok számolás…
„Mi békés együttélést akarunk a szlovákokkal, hisz minket egy szent és örök gondolat tölt el, mely nem ismer gyűlölködést, egyenlőtlen bánásmódot a Duna-medencében élő, közös sorsra ítélt nemzetek fiai között… Azt vallom, hogy a politika a kiegyezés művészete. Arra törekszem, hogy a félreértések kiküszöbölődjenek a szlovák és a magyar nép közt, és az elkövetkező súlyos időkben ne bizalmatlankodva, hanem egymást megértő és egymást segíteni kész testvérekként álljunk egymás mellett.”
Esterházy János
