Mindez akkor jutott eszembe, amikor nemrég Stuttgartban és környékén néhány figyelemre méltó épületegyüttest láthattam. A maulbronni kolostor, a ludwigsburgi kastély és a stuttgarti főpályaudvar korának meghatározó építményei közé tartozik, mind üzen valamit annak, akinek van lehetősége alaposabban szemügyre venni őket.
A Németország délkeleti részén, Baden-Württemberg tartományban található maulbronni ciszterci kolostor Walter von Lomersheim nemes adományából épült a XII. század elején. A szerzetesek megélhetését kétezer-ötszáz hektár erdő és huszonöt falu biztosította. A kolostor mai állapotában román és késő gótikus stílusjegyeket visel. Román kori temploma szintén a XII. században épült, húsz méter magas és több mint hetven méter hosszú. Egészen a reformáció kezdetéig háborítatlanul éltek itt a szerzetesek, bár 1504-ben Ulrich württembergi herceg egy ostrom után elfoglalta a kolostort. A cuius regio, eius religio (azaz akié a hatalom, azé a vallás) elve alapján ezután evangélikusok vették át az épületet. Bár a katolikus császárok többször is megpróbálták visszatelepíteni ide a cisztereket, végül maradt az evangélikusoknál, akik iskolát és szemináriumot működtettek benne. Az épület egy része ma bentlakásos iskola, a templomot az evangélikus egyház használja. Ide járt többek között Johannes Kepler, Friedrich Hölderlin és Hermann Hesse.
A szintén Baden-Württembergben található, nyolcvanezer lakosú Ludwigsburg legnagyobb látványossága az a kastély, mely 1704 és 1733 között épült. Ezen a helyen eredetileg egy vadászház állt, ezt alakíttatta át Eberhard Ludwig württembergi herceg, aki francia mintára abszolutista államot szeretett volna faragni országából. A barokk kastély építési munkálatait Johann Friedrich Nette főépítész, majd a halála után Donato Giuseppe Frisoni irányította. A hatalmas kastélyban a megszámlálhatatlanul sok szobán és folyosón kívül egy színházterem és egy templom méretű kápolna is látható. Az épület mellett és előtt természetesen a kornak megfelelő nagyságú és kialakítású kertet is létrehoztak.
Aki először pillantja meg a Stuttgart belvárosában látható főpályaudvar épületét, és nem tudja, mi is az, biztosan templomnak fogja nézni. Nem véletlenül. (Bár a második pillantással már felfedezhetjük a tetején forgó Mercedes-emblémát, amely miatt rögtön gyanakodni kezdünk.) A Paul Bonatz tervei alapján, 1914 és 1928 között épült pályaudvar egymásra és egymás mellé helyezett kockái úgy vannak elrendezve, hogy az egy modern templom benyomását kelti. Az építész a stuttgarti iskolához tartozott, mely elutasította a historizmust, ezért is tartják ezt az épületet a modernitás felé való átmenet példájának. Ilja Ehrenburg egy „ismeretlen kultusz templomának” nevezte, melynek „liturgiáját a menetrend határozza meg”. Megint más a „forgalom katedrálisának” hívta.
Napjainkban a főpályaudvart természetesen bárki körbejárhatja, de az egykori kolostor és a kastély is nyitva áll a látogatók előtt. Utóbbi kettőnél szakavatott idegenvezető mutatja be az épületeket, és mesél a ciszterciek és a württembergi uralkodók történetéről. A kolostor falai között járva lelki szemeim előtt megjelentek az egykori szerzetesek, akik évszázadokon keresztül élték itt imádságos életüket. A teljesen üres refektóriumba lépve éreztem igazán az eleven szerzetesek hiányát. A kastély termeit járva viszont egyáltalán nem hiányoltam a trónteremből a herceget és fényes udvarát. Szinte kiáltó volt az ellentét a fényűző palota és a kolostor méltóságos egyszerűsége között. Sem ezt az épületet, sem a másikat nem arra használják már, mint ami az eredeti rendeltetése volt. (Még akkor sem, ha ma a kolostor egy része egyházi tulajdonban van.) A két hely spirituális üzenete azonban olyan messze van egymástól, mint ég a földtől.
E kettő között áll a főpályaudvar. Az a funkciója ma is, mint amire építői szánták, a tudatos formaválasztás mégis elgondolkodtató. Annak is fontos jelentése van, hogy egy templomra hasonlító épületet vallásosnak egyáltalán nem nevezhető célra használnak. Az elvilágiasodást propagáló művészeti ágak közül az építészet jutna eszünkbe utolsóként. Úgy tűnik azonban, hogy kellő leleménnyel még ez is képviselheti azt az álláspontot, hogy a szakralitás a ma emberének már nem mond semmit.
Egymás után látva e három épületet Titus Burckhardt szavai jutottak eszembe, aki így írt Chartres és a katedrális születése című könyvében: „Jóllehet a mérhetetlenül tágas térnek mindenütt középpontja van, s a térbeli irányok a Föld valamennyi helyéről egyazon módon sugároznak szét az égboltozat mozdulatlan pontjai felé, mindazonáltal e mindenütt jelenvaló térbeli középpontnak a szakrális építészet azáltal mutatja fel a maga szellemi jelentését, hogy emlékeztet arra: a világ valódi középpontja itt van, ahol Isten az oltár áldozatában vagy az imádkozó szívében jelenvaló.” Valóban, minden épület hordozhat jelentést, és egyáltalán nem mindegy, mit is üzen.
Fotó: Baranyai Béla
