Wenckheim gróf, már kétszeres özvegyemberként, időskorában kötötte kései, de egyértelműen szerelmi házasságát. Ezt a frigyet, s a kis örökösnő társadalmi helyzetét így kommentálta 1853 januárjában a Budapesti Hírlap: „(…) nem gondoljuk, hogy adoma lenne, mit a megboldogult jeles tulajdonairól, s főképp ritka eredeti kedélyéről beszélnek. Ennek egyik legsajátosabb vonása utolsó házassága volt, mely egy igen egyszerű s szerény körű hölggyel igen kevés idei ismeretség után ment végbe. E frigyből egy hároméves lányka maradt hátra, ki 13 év múlva a leggazdagabb örökösnők egyike lesz Magyarországon.”
Ez a finoman kidolgozott fejlődésregény ennek az örökösnőnek, gróf Wenckheim Krisztina Mária Anna Reginának a tanulóéveit, fiatal lánykorát és asszonyéveit mutatja be. Amelyek nem külföldi utakban, pompázatos társadalmi eseményekben bővelkedtek, mert a szerény neveltetésű Krisztina, két józan és mélyen hívő felnevelőjének, nagyanyjának, Katalinnak, s a Wenckheim család papjának, Benedek atyának köszönhetően valósággal belenőtt Békés megye nem könnyű életébe. Az ókígyósi kastély lakójaként megélt aszályt, a régiót sújtó éhínséget, árvizet, kolerajárványt, részt vett a dohánytermesztéstől jobb életet remélő békési parasztság munkájában, betegek ápolásában, nélkülöző családok megsegítésében. Ezek után nem csoda, hogy unokatestvérével, Wenckheim Frigyessel kötött házassága után (amelyből hét egészséges gyermek született, tehát nem sújtotta őket a francia Toulouse-Lautrec grófi család és más rokoni frigyek átka!) még elkötelezettebb híve lett minden jószolgálati, szeretetszolgálati ügynek. Számtalan jótéteményük közül csupán kettőt említsünk most meg. A Békés megyei árvaház megalapítását és a gyulai kórház folyamatos támogatását. Krisztina ezenkívül rendkívül tevékeny nőegyleti elnöknő is volt, árvák és szegények gyámolítója, aki ugyan a szegénységet nem, de az árvaság fájdalmát jól ismerte. Aligha véletlen tehát, hogy e ritka harmóniában élő és nem mindennapi szociális érzékű házaspár sokak elismerését kivívta: 1897-ben, ezüstlakodalmuk alkalmából a közvélemény és a sajtó nagy szeretettel köszöntötte őket. Krisztina hivatalos elismeréseket is kapott. Erzsébet királyné palotahölgye, az Erzsébet Rend I. osztályának kitüntetettje, illetve csillagkeresztes dáma lett. Áldozatos életére a katolikus egyház is felfigyelt: XIII. Leó pápa „pro Ecclesia et Pontifice” arany emlékérmet és rendjelet adományozott neki. Bizonyos azonban, hogy „lelki leltárában” első helyen azok a köszönetmondások és mosolyok álltak, amelyeket szűkebb hazája ínségeseitől kapott, kislánykorától kezdve.
E sorok írója bevallja, hogy egy, a regényben megelevenedő drámai események után néhány évtizeddel a Körösöket szabályozó, egész életében Békés megye javát szolgáló igazgató főmérnök dédunokájaként Krisztina élettörténete, szeretetre méltó egyénisége mellett elsősorban az 1855-ös árvíz leírása ragadta magával. Az a tragédia, amelyről a családi krónikákból sokat hallott már: „A napok óta tartó cudar hidegtől vastag jégréteg alakult ki, ami úgy működik, mint egy duzzasztó. A víz rettenetes tömege tolja maga előtt a még mozgó jégdarabokat, amelyek egyre jobban feltorlódnak. Amikor kisütött a nap, tudtuk, hogy ez csak rosszabbodhat. Az ereje gyenge volt ahhoz, hogy felolvassza az akadályt, de ahhoz éppen elég, hogy helyenként megrepessze, és így még jobban összetorlódjon a jég, ami aztán a naplementével óriási jégtömbbé fagyott. Már egymás alá, a fenékig beékelődtek a táblák.
Végül kiöntött a Körös.”
Külön figyelmet érdemel a regény megindító utóhangja, amelyből kiderül, hogy egy író-olvasó találkozóra szóló meghívás vezette el a könyv íróját az Ybl Miklós tervezte Wenckheim-kastélyba, amelynek egykori lakói – különösen Krisztina kislány-alakja – megszólították. Az erős érzelmi hatást komoly kutatómunka követte, erről tanúskodik a regény végén felsorolt részletes Wenckheim-bibliográfia, illetve a mai békési értelmiség, s a témának elkötelezett szakemberek segítsége.
Ne feledkezzünk meg végül a budapesti Wenckheim-palotáról, a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár központi épületéről sem, amelyet Krisztina és férje 1889-ben építtetett. A könyv sok olvasóra számíthat, hiszen a karriertörténet jellegű regények után megtisztító erejű egy, Isten és az emberek szeretetének egyaránt elkötelezett asszonyról olvasni. Akinek legnagyobb gazdagsága nem a Wenckheim-örökség, hanem ez a kettős szeretet volt!
(Bauer Barbara: A leggazdagabb árva, Budapest, Jaffa Kiadó, 2017)
