– Ahogy az ember idősödik, állítólag egyre kisebb a jelenre vonatkozó memóriája, és inkább a régi képek ugranak be. Nekem gyerekkoromból például az állatkerti betonszikla, amelyre nagyon szerettem volna felmenni. Persze akkor még semmi közöm nem volt a hegymászáshoz. Aztán a Matterhorn ragadott meg… – de nem a svájci csokik miatt. Fogalmam sincs, hol láttam meg a képét, talán egy antikváriumban, de annál a hegynél szebbet nem tudtam elképzelni. Az első, amelyre nem felmásztam, inkább lemásztam róla, az Ördögszikla volt. A Turista Magazin hátlapján szerepelt a fotója: „Az Ördögszikla, háttérben Dömössel”. Na, gondoltam, akkor ez a Dunáról is meglátogatható. Akkoriban kajakoztam. A barátaimmal elmentünk megnézni. A sziklák közül ez lett az első szerelmem. Aztán ki akartam menni Svájcba, hogy megmásszam a Matterhornt, de szerencsémre nem jutottunk el odáig, hogy meg kelljen halnunk… Az első igazi mászás, amelyet már megelőztek tátrai túrák, az Oszoly sziklája volt, Csobánka fölött. Csodáltam az ott mászókat, és arra gondoltam: ha egyszer az életben fel tudok erre menni, én leszek a világ legboldogabb embere. Nem sokat kellett várnom. Másnap, amikor újra kimentem oda, az egyik srác azt mondta: biztosítsam fel. Jó, mondtam, nem probléma, mutassa meg, hogy kell… Utána kellett mennem, hogy kiszedjem a közteseket a falból… Azóta muszáj tartanom a szavam: boldog ember kell legyek, mert ezt már megígértem!
– A hegymászással kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy önző tevékenység. De melyik sport – különösen versenysport – nem az? Ennek legalább van értelme: eljutni-feljutni valahonnan valahová. És aztán ha még tovább is adja másoknak a látottakat…
– Az „önzés” kétségtelenül jelen van, de ott van az öcsém, „nyúldoktor” professzor, éjjel-nappal azzal foglalkozik… Ha valamit komolyan művelünk, óhatatlanul elvonjuk valakitől az időt; általában a szeretteinktől. Kati, második feleségem halála után jöttem rá erre. Az ember sokáig azt hiszi, hogy végtelen az élet; nyugodtan el tudok menni, aztán nagyon jó lesz visszajönni hozzá… Az utóbbi időben éreztem át igazán, hogy a hegymászásnál valóban beszélhetünk önzésről, mert rólunk szól. Azt bocsánatos bűnnek tartom, hogy az ezzel kapcsolatos élményeket igyekszem másokkal megosztani – viszont soha senkit nem uszítottam hegymászásra. Magamból kiindulva úgy fogalmaztam meg: féllábú ember ne másszon hegyet; de kétlábú és háromlábú sem… – az menjen a hegyre, aki megtalálja ott a boldogságát. Csak azért felmenni egy csúcsra, hogy azt mondhassam, megmásztam, teljesen fölösleges. Az már sport, fizikai teljesítmény. A hegymászás számomra kevésbé sport, inkább egyfajta társas viszony, illetve saját magunk megismerése. Ha mindezt a „civilizációban” valamilyen szinten hasznosítani tudjuk, az jó – bár lehet, hogy ez is csak magamról szól, és nekem hasznos… Engem a hegymászásban leginkább a bajtársiasság fogott meg, a kötelék, hogy életünket bízzuk a másikra. De aztán feltettem azt a kérdést is: valójában kivel is vagyok bajtársias? Mert a társamért akár az életemet is feláldozom egy szituációban, de az útlevelembe sosem írták be, hogy haza is fogok jönni… A családot, a gyereket tehát otthagyom… – természetesen azzal, hogy úgyis visszatérek hozzájuk. De mi van, ha mégsem? A hegyen minden megmozdulásunk a kockázat lehetőségével jár.
– Interjúkötetében szó esik az Alpokról, a Kaukázusról, a Pamír-hegységről, a Himalájáról, Kínáról, Indiáról, Alaszkáról, az argentínai Aconcagua megmászásáról… Visszatekintve mégis mi érintette meg igazán, máig hatóan?
– A világ számos pontjára eljuthattam, de talán az első felismerések maradtak meg a legjobban. Először úgy gondoltam: fölösleges elmenni a tengeren túlra, egy másik kontinensre, amikor itt van az Alpok, ahol életfogytiglan, sőt több életfogytiglan lehet mászni. De Péterváry Gábor barátom rávett, hogy menjünk el Peruba. Ott éreztem meg, hogy mennyire más arra a világ; és elkezdtek érdekelni a természeten, a hegyeken kívüli külsőségek – jóllehet a civilizációval azóta sem igazán tudok mit kezdeni. Eljutni Indiába, megtapasztalni az ottani szegénységet ugyancsak megdöbbentő volt. Idehaza gyakran hallok sopánkodó embereket, akik általában nem is nagyon szegények. Akinek már van valamije, az tud a legjobban sírni… – azért, hogy mije nincs. Ha az ember egy kicsit is fogékony, odakint meg lehet tanulni, hogy mikor és mi miatt érdemes sírni.
– Hogyan indult a kitartó fényképezés?
– Pontosan emlékszem a kezdetére. Péterváry Gáborral a nyolcvanas évek elején az Alpokban jártunk, ami után itthon a feleségemnek tartottunk egy élménybeszámolóval egybekötött vetítést. Megnézte a képeinket, és ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ezer dolog történt velünk, én mégis csak a hegyeket láttam… Igaza volt.
– Először tehát csak dokumentálni szerette volna a hegyeket és az útvonalakat?
– Kezdetben azért vittem a gépet, mert a hegyek szépek; mivel a memóriám nem jó, „el akartam hozni” őket. Borosnyay Balázs egyszer egy fotókiállításra készült, de nem volt elég képe, és megkérdezte tőlem, hogy kinagyíttatnám-e néhány fotómat. Biztatása elgondolkodtatott: lehet, hogy érdemes csinálnom, talán van szemem a fényképezéshez. Harminc éve van meg a Mamiya 645-ös gépem; csak nemrég mértem le a súlyát: két kiló. Ezt cipeltem magammal falakba meg nyolcezer méterre. Mászás közben exponálni sem tudtam, de fontosnak éreztem, hogy „lehetőségként” mindig nálam legyen. Nélküle már el sem indultam. Fontosnak tartottam, ha erre mások is kíváncsiak, tovább tudjam adni a látottakat. Ma is rollfilmre dolgozom. A nyolcvanas évek végétől a Marczibányi Téri Művelődési Központban tartottam előadásokat, és iskolákba is hívtak. Vetítek az Everest-expedícióról, Izlandról… – de kilencvenkilenc százalékban az életutamról beszélek, A Börzsönytől a Himalájáig „alcímmel”. Egy alkalommal a kecskeméti református gimnáziumba hívtak vetíteni; a tanár úr utána visszavitt a vasútállomásra, és közben elmondta: kikérdezte az egyik srácot, akinek tetszett az előadás, de érdekesnek tartotta, hogy a képeket „áttettem diára”. Na, ekkor jöttem rá, hogy kiléptem a digitális világból, de nem is vágyom rá. Inkább kevesebbet fotózom.
– Melyik az az epizód, expedíció, amely a legtöbbször szóba kerül ilyen alkalmakkor?
– Amit a hegymászók elfogadnak, és értékes eredmény volt, az mindenféleképpen a Kedar Dome keleti falának megmászása volt, a világon elsőként. Babcsán Gabi barátom azt mondta: most hagyjam abba, a csúcson, felesleges tovább csinálni. De nekem nem erről szólt. Aztán összejött egy még magasabb csúcs is: a 8201 méteres Cho Oyu. Annál a hegynél egy pillanatra még hegymászónak éreztem magam, nagyon fel akartam menni. Ez teljesen rólam szólt. A többi mászás viszont arról, hogy elmegyek egy társasággal, és nem hagyhatom őket cserben. Ha beválogattak egy csapatba, nem tehettem meg, hogy nem megyek fel a csúcsra, még kevésbé, hogy meghalok. Pláne az elején voltam így. Hogy nézett volna ki, hogy a magyar hegymászók közül meghal egy féllábú ember… Rossz fényt vetett volna a hazai hegymászásra. Mivel mindig felmentem és mindig lejöttem, egy idő után elhitték rólam, hogy hegymászó vagyok. Én csak hegyeket szerető embernek tartom magam. De vissza kell térnem az Oszoly-sziklához, amikor először megsimogattam azzal, hogy: „Engedj fel!” Szerintem ez volt életem első és legnagyobb kihívása; a fordulópont.
– A természet közelsége, közel engedése azóta is lételeme?
– Egyre inkább, egyre jobban érzi az ember, hogy milyen piciny pontok vagyunk. A hegyek között nehéz nagyképűnek lenni… – persze azért vannak olyanok is. Sokszor vétettem, előfordult, hogy valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna; több olyan szituációba kerültem, amikor nem rajtam múlt, hogy túléltem. Nem én győzök le valamit, legfeljebb csak a félelmeimet. Azt mindig is tudtam, hogy van valaki felettünk, a hegynél magasabban, aki elrendezi a sorsunkat. Sokszor nem is tudom, mit keresek itt a földön, úgy érzem, nem érdemlem meg mindazt, amit kaptam az életben. Édesanyám a könyv alapján, a történtekből csak a nehézségeket, a szörnyűségeket, a fia szenvedéseit látta. Nekem nem erről szólt. Mondják: a hegyek életet adnak, de el is vehetnek. Nekem csak adtak.
– Az interjúkötet 1997-es megjelenése után milyen utakon vett részt? Visszavett egy kicsit a tempóból?
– A ‘96-os Everest-expedícióval zárult az életem „teljesítményes” része. Fel szerettem volna menni a csúcsra, de végül 7800 méterig jutottam el… Persze utána is mozgolódtam még a hegyek között. Feleségem 2000-ben bekövetkezett halála vetett véget a régi hozzáállásomnak. Onnan már kicsit másról szólt számomra a dolog. Mehettem volna egy síléces Grönland-keresztezésre, ami nagy próba lett volna… – ha egyáltalán átjutok. Kati halála után arra gondoltam: milyen dolog lenne meghalni valahol azzal, hogy úgysincs kihez visszajönnöm. Igaz, felnőtt gyerekeim is vannak… 2001-ben azért majdnem elindultam a Mount Everestre, mert valaki kiesett a csapatból. Nagyon sokba került volna, ráadásul egy túlhajtottságból adódó operációm is közbejött. Saját szponzor nélkül egyébként képtelenség ilyen utakat vállalni, én pedig soha nem mentem senki után. Mert a szponzorszerzés „hazugsággal” kezdődik. Nem léphetek oda valakihez azzal, hogy ez vagy az mennyire fontos nekem. Azért senki nem fog pénzt adni. Valamit ki kell találni, hogy miért is fontos. Közben pedig tudom, hogy az egész csak rólam szól.
Néhány éve barátaimmal eljutottam a Kilimandzsáróra. Meggyőztek azzal, hogy számítanak a társaságomra; így aztán „kénytelen voltam” elmenni – és felmenni. Ja, és még ez előtt, 2006-ban volt a nepáli Dhaulagiri-expedíció. Hatvanadik születésnapi ajándékként Erőss Zsolték hívtak meg. Nehéz terep. Már azért is napokat kellett gyalogolni dzsungeleken, kicsiny falvakon át, egyébként gyönyörű helyeken, hogy elérjünk a hegy lábához. Az említettek miatt már nem voltam edzésben, már azt sem hittem, hogy egyáltalán ki tudok oda menni, nemhogy hegyet mászni, de azért 6200 méterig felbicegtem. A csapatból végül egyedül Erőss Zsolt jutott fel a csúcsra (8167 méter). Számomra azért is emlékezetes marad ez az expedíció, mert itt minden korábbi bajomat, mely a különböző utakon előfordult, egyszerre végigjátszottam. Ödémám addig nem volt, de még azt is összeszedtem. Éppen a hatvanadik születésnapomra érkeztem haza. Hab a tortán, hogy a repülőtéren rájöttem, nincs meg a lakáskulcsom. A hevederzárak miatt az ajtó kinyittatása harmincezer forintba került volna, de mindössze ennyi pénzem volt, amit pedig a film előhívására szántam. A pincében egy ronggyá ázott hálózsákban aludtam. Másnap a tetőről egy kötélen ereszkedtem le, és a szobaablak benyomásával jutottam be a hatodik emeleti lakásomba… Szóval ezen az úton minden összejött, de legalább pár használható kockát sikerült fotóznom.
– A Kilimandzsáró volt az utolsó nagyobb útja?
– Attól függ, mit számítunk nagynak. Tavaly voltam a Mount Blancnál. Harminc éve mászom, de oda még nem sikerült feljutnom. Ez volt a harmadik kísérlet. Először kicsúszott az előttünk haladó csoport, többen megsérültek, mi hazajöttünk. A következő alkalom akkor volt, amikor – egyszer elejtett kívánságának eleget téve – szétszórtuk Katalinom hamvait. 4400-ig jutottunk el, akárcsak pár barátom társaságában a múlt évben. Erős szél és hideg volt, kezünk-arcunk elfagyott, így visszafordultunk. Idén majd ismét megpróbáljuk.
– Ezek szerint nincs szó „visszavonulásról”…
– Biciklizem, tavasztól feljárok a Francia-bányába sziklasimogatásra, egy kis szintfenntartó „oldalazgatásra”. A térdem, bokám, mindenem érzem, de arról nincs szó, hogy ne kívánkoznék a hegyek közé. Fel tudom mérni, mire vagyok képes. Azt szoktam mondani: a végtagjaim annyira rosszak, mint a pénztárcám. Úgyhogy minden tekintetben ismerem a határaimat. És szerencsére vannak olyan barátaim, akik hozzám tudnak lassulni.
Az életutam sokaknak kaland, de amikor beszélek róla, inkább gondolatokat szeretnék továbbadni. Kezdetben az is motivált, hogy ezzel talán mozgássérülteknek is nyújthatok segítséget-bátorítást. Nem szoktam jelentkezni a vetítéseimmel, a mozgássérült-egyesületet azonban felkerestem, ha kérik, igény van rá, megyek. Kiment a körlevél, de két év alatt csak egyszer kaptam meghívást tőlük. Rá kellett hogy jöjjek: „ellenkező hatást” váltottam ki, mert az jött át az egészből, hogy egy féllábú embernek minek hegyet mászni. Talán tényleg fontosabbak a kisebb vállalások. Nem tudok segíteni ezzel, ha valakiben nincs meg az a fajta vágy és elhatározás, ami bennem. Én csak azt szeretném bizonyítani, hogy fél lábbal is lehet boldogan, teljes életet élni. De ez az én történetem, mások nevében nem beszélhetek. Olyan rossz nem történt még velem, aminek ne lett volna jó oldala. Ha például megmarad a lábam, nem biztos, hogy hegymászásba kezdek. Gyakran hallani, hogy ma mindenki szeretne „jobban élni”. De mi a jobb? Nekem nincs autóm, telkem, vagyonom, de van egy életem, amit senkivel sem cserélnék el.
