Egy darabka mennyország

Megérkezés

„Sopronban vagy fúj a szél, vagy harangoznak” – a nyugati határ mentén fekvő város pályaudvarán ezzel a mondással fogadott bennünket nagy örömmel Gátas János, az egyházközség képviselő-testületének világi elnöke. Azon a hétvégén a szél is fújt, harangok is kondultak, a „hűség városa” nem hazudtolta meg magát. Az új Szent Margit-templom felszentelése előtt egy nappal érkeztünk ide, s az itt eltöltött hétvége után megfogalmaztam egy másik mondást is, amely így szól: Sopron a kedves emberek és az összefogás városa.

János, akihez később csatlakozott Bognár István atya is – az új templom építtetője és plébánosa –, engedte, hogy belelássunk a szentelés előtti sürgés-forgásba. Szombat délután az utolsó simításokat végezte az egyházközség. Seprés, rendrakás, a másnapi mise ülésrendjének kialakítása maradt még hátra. A fáradtság és a lelkesültség különös keverékét láttam az arcokon. Amikor megemlítettük, hogy az Új Embertől jöttünk, őszinte tisztelet és szeretet áradt felénk. S én egyre biztosabbá váltam abban, ha nem is a mennyország, de a mennyország egy darabkája az, amiben itt részesülünk.

De mitől is válik egy egyházközség a mennyországhoz hasonlóvá? Hogyan lehetséges új és élettel teli istenházát építeni egy olyan korban, amikor évről évre fogyatkoznak a hívők a templomokból?

Hetvenévnyi várakozás

István atya egy több mint hetvenéves történetbe kezdett bele, hogy megértsük, miféle utakon vezette Isten az itt élő közösséget, s mi tette szükségessé az új templom felépítését.

– Apor Vilmos, a ma már boldogként tisztelt püspökünk 1945. március 1-jén szerződést írt alá a Lőverekben működő domonkos szerzetesekkel, hogy a rendházukból lelkészség válhasson – kezdte a múltidézést beszélgetőtársam. – Nehezen győzte meg Badalik Bertalant, az akkori tartományfőnököt. Apor püspök ragaszkodott az elképzeléshez, talán megérezhette a következő évek tragikus eseményeit. A domonkos rendház melletti villaépületben, az úgynevezett Töpler-villában végül kialakították a lelkészséget. Ameddig csak engedte a hatalom, domonkos szerzetes volt a lelkész. Apor püspök félelmei sajnos beigazolódtak: a rendházat elvették a szerzetesektől, pedagógusotthont létesítettek a falai között. A villában lévő lelkészség azonban tovább működhetett, a benne kialakított piciny kápolna továbbra is nyitva állt a hívek előtt.

A II. világháborút igencsak megszenvedte a belváros. A kibombázott lakosok közül sokan átköltöztek a Lőverekbe, amely addig Sopron villanegyede volt. A környező településekről érkezők közül többen szintén itt kezdtek új életet. A kis kápolna idővel egyre szűkebbnek bizonyult, de új és nagyobb istenházáról ezekben az időkben senki sem mert álmodni. A templomocska egyébként a szocializmus idején nemcsak méretei miatt működött afféle katakombaként. Sokan tartoztak ide olyanok is, akiknek a belváros nagy templomaiban nem volt tanácsos mutatkozniuk. A rendszer ellenségei vagy éppen megtűrtjei, köztük sok pedagógus vett részt itt szentmisén. Jómagam 2009-ben, amikor idekerültem – folytatja őszintén István atya –, meglepődtem a templom parányi mivoltán. Azt is láttam, hogy az idősek ragaszkodnak a régi kápolnához. Nem akartam fejest ugrani egy olyan vállalkozásba, amely mögött nem éreztem egységes akaratot. Úgy éreztem, meg kell győződnöm arról, hogy képesek vagyunk közösségben élni és gondolkodni. Nem akartam olyan templomot építeni, amely majd üresen áll.


Nem csalódtam a hívekben. Az „őslakosokból” álló maghoz tartozókon kívül az ide települt hívek is sajátjukénak érezték az ügyet. Nagyon sok szorgalmas, jószívű, becsületes embert ismertem meg, akiknek a segítségére számíthattam a munkálatok során. Fontosnak tartottam azt is, hogy a templomépítés ne tegyen bennünket vakká. Amikor Böjte Csaba testvér itt járt és adományt kért a „gyerekeinek”, adtunk. Nem akartunk úgy templomot építeni, hogy közben megfeledkezünk a szegényekről. Megtapasztaltuk, hogy a nagylelkűségünket méltányolták az égiek. Amit adtunk, azt később többszörösen kaptuk vissza. Hegyi László, az egyházi kapcsolatokért felelős helyettes állam-titkár többször is ellátogatott hozzánk. Személyesen győződött meg arról, hogy csakugyan szükségünk van új templomra. Az ő támogató segítsége is sokat jelentett nekünk.

Gondviselés, adományok és munkálatok

A Győri egyházmegye volt a legfőbb támogatónk – folytatta István atya a történetet – az Emberi Erőforrások Minisztériumának két különböző pályázatán is nyertünk. Kaptunk adományokat hívektől és cégektől. Felajánlott építő anyag is segítette a munkánkat. A felépítendő templom makettjével a kezemben végigjártam a Sopron környéki falvakat, plébániaközösségeket. Nagyon sokan adakoztak. A hívek szombatonként társadalmi munkában is dolgoztak. A munka mellett imádkoztunk a templomért. Szoktam is mondani, ez az istenháza azért épült fel, mert kinőttük a régit, és mert összeimádkoztuk.

Az alapkőletétel után számos nehézséget kellett leküzdenünk – vallotta be István atya, ám amikor konkrétumokat kérdeztem, csak mosolygott, és így felelt: – Igyekszem a szép pillanatokra emlékezni. A leginkább emlékezetes nap tavaly február 9-e volt. Aznap éppen Győrben jártam hivatalos látogatáson a püspök atyánál. Esős, szürke időben indultam haza. Amint a város határához értem, láttam, hogy Sopron felett ragyog a nap. Ekkor megszólalt a telefonom, az építésvezető tudatta velem, hogy éppen a keresztet teszik fel a toronyra. Mint egy gyerek, úgy rohantam fel a hegyoldalba, hogy lássam a történelmi pillanatot. Énekeltem magamban a keresztről szóló dallamokat. Kimondhatatlan nagy hálát éreztem – fejezte be visszaemlékezését István atya, szikrányi kétséget sem hagyva afelől, hogy a templom köveit nem csak emberi kezek rakták.

A templom és építője

A felépült istenháza apróbb belsőépítészeti munkái még váratnak magukra. István atya vágya, hogy majd elhelyezzenek benne egy Szent Margitot ábrázoló alkotást. Egy Szűzanya-szobor számára szintén lesz hely a templomban. A keresztút azonban már elkészült, Triller-Wiegisser Éva Grazban élő festőnő munkája. A művésznő kötődik a városhoz, a soproni alkotó, Mühl Aladár fogadott leánya.

A templom kívülről hívja, belül marasztalja a betérőt. Építésze Supka-Kovács Tamás, aki családjával maga is a Lőverekben él, és az egyházközség tevékeny tagja. Megtudtam róla, hogy nem pusztán az íróasztala mögül irányította az építkezést, hanem a társadalmi munkából is kivette a részét. A szentelés délelőttjén is a rendrakásban segédkezett, ekkor szólítottam meg, és kérdeztem meg tőle, mit érez most, s milyennek látja a művét.

– Csodálatos érzés – válaszolta őszinte örömmel, majd így folytatta: – Most az a feladatom, hogy elengedjem, ahogyan a szülők a felnevelt gyermeket. A templom formája sok mindent juttat az emberek eszébe. S én mindegyik értelmezés előtt nyitottan állok. Van, aki bárkának, s akad, aki cethalnak látja.
A tervek elkészítése előtt Kodolányi János Szent Margitról szóló regénye ihletett meg – avatott be gondolataiba az építész. – Mindjárt az első lapon egy gótikus ülőfülkében láttatja a szerző Margitot. A templom alaprajza és a tabernákulum egy lefordított gótikus ülőfülkét mintáz. A legfontosabb célom mégis az volt, hogy az építmény liturgikus térnek hasson, és illeszkedjék a környezetébe. Ez az épület nem akarja uralni a domboldalt. Tornyával és keresztjével kiemelkedik ugyan a tájból, de rejtőzködve bele is simul. Megjelenésével felidézheti az őskeresztények katakombáit is. A belső tér hét méter mélyen van a földben, a fényt felülről kapja. Egy olyan templom volt a vágyam, amelyben érezhető az Isten emberhez és az ember emberhez való közelsége. Egyetemistaként Helsinkiben szereztem tapasztalatot. Éppen új templomokat építettek. Az idősebb építészek a sziklák tetejére álmodták meg az épületeket, a fiatalabbak berobbantották a sziklát, és a belsejében hoztak létre templomteret. A mai, modern templomépítészetben az első szempontok közé sorolódott a bensőségesség. Nekem is ez volt a szándékom.

Az oltár márványlapját és a keresztelőkutat üvegtáblák tartják, amelyek megvilágíthatók. Az üveg és a rajta áthatoló fény szintén sokféle értelmezésre ad lehetőséget. A templomot kívülről spanyol pala és német tégla borítja. Az épület összeköttetésben áll a régi villával, onnan lifttel megközelíthető. A villa mellett lévő haranglábról sem mondtunk le. Hármas egységet alkot az új templom, a régi kápolna és a harang. Mindig azok az épületek a legkedvesebbek számomra, amelyeket a közösségemnek építek – zárta beszélgetésünket Supka-Kovács Tamás, és már ment is tovább, hiszen, ha számításaira már nem is, de kétkezi munkájára még mindig szükség volt.

Míg fotós kollégám az utolsó képeket készítette, bejártam a domboldalt. Láttam, ahogy megérkeztek az első vendégek. Papok, egyházi elöljárók, hívek, meghívottak Ausztriából. A Lőverek magas pontjairól átláttam a belváros több száz éves tornyaira. Feltámadt a szél is, és tudtam, nemsokára megkondulnak a harangok. Sopron hű, saját magához is.

Fotó: Kissimon István

Vélemények

Márk Istvánné Mária

Az új templom mindent jelent. A szívünket, lelkünket és mindazt, amit beleadtunk az imádságba. Nagyon boldog vagyok, hogy felépült. Nem győzünk hálát adni Istennek és István atyának. A stációk is gyönyörűek. Modern, de meghitt az egész.

Zambó Alajos, kántor

Hat éve kerültem ide, ahogyan István atya is. Fokozatosan hangolódtam rá arra, hogy templomot építünk. Először rendbe raktuk a kertet, aztán visszavásároltuk a telket, közben történt egy kormányváltás is. Sok úgymond véletlennek és jó szándékú emberek segítségének köszönhetjük, hogy felépült az istenháza. Többen mondták, ne törekedjünk arra, hogy mindenféle szempontból tökéletes legyen. Én azonban most bátran kijelentem: tökéletes templomot építettünk. Praktikus is, szép is. Örülünk neki.