A Liszt- és Bartók–Pásztory-díjasról, a kiváló művészről, aki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is elnyerte, 2007-ben, a Zeneakadémia Alapítvány arany emlékgyűrűjének átadásakor ezt a méltatást írták: „Sapszon Ferenc kóruskarnagynak kiemelkedő előadóművészi és tanári munkásságáért, Kodály Zoltán szellemi hagyatékénak méltó életben tartásáért, valamint a hazai és nemzetközi hangversenyéletben évtizedeken át a legmagasabb szinten művelt kóruskultúra szolgálatáért.” E tömör értékeléshez hadd fűzzem még azt a kritikarészletet, melyet Szőnyi Erzsébet zeneszerző-tanár is felolvasott tavaly, a Magyar Örökség-díj átadásakor: „Megszokni nem, csupán csodálni lehet a hangzásnak ezt a tökéletes kiegyenlített szépségét és ragyogását, s elismerni azt a mérhetetlenül sok munkát, amely szinte észrevétlen eredményezi fél évezrednyi kórusmuzsika hibátlanra csiszolt megszólaltatását. Tanítani lehetne, ahogyan Sapszon a gyengéd, azúros színekből szőtt muzsikát drámai csúcspontjára emelte.” Hányszor megcsodálhattuk ezt a zenei „építkezést”, akik gyakorta hallottuk-láttuk őt vezényelni felvételekről, különböző pódiumokon, templomokban.
A Magyar Rádió Énekkarának negyedszázadon át volt karnagy-igazgatója, de láttam őt a kőbányai Szent László-templom énekkarának élén, amikor a jelenleg is karnagy Varsányi Istvánt „helyettesítette”, mivel édesanyja halálakor nem tudott fellépni vezénylő pulpitusára.
Sapszon Ferenc igazi keresztény volt, mindenkor szolgálatkész, segítő férj, családapa, tanár és benső ember; „pőrén, mint a csillag” járta útját. Sok kórust vezényelt, szívén viselte a Kárpát-medence magyarságának lélekszolgálatát is: állandó magyarországi vendégkarnagyként elvállalta a Szlovákiai Magyar Tanítók Vass Lajos Kórusának vezetését. Szolidaritását, bátorságát fejezte ki, amikor 1981-ben a már említett kőbányai templom énekkarát nem engedték Nyugat-Németországba. Sapszon akkor a László Kórház kórusát vezette. A kőbányaiak a László nevet használva adták be kérelmüket, vagyis mint Sapszon énekegyüttese utaztak Nyugatra. (Szerencsére az illetékesek nem vették észre!) Tekintélyét, tisztességét senki sem támadhatta; bizonyára angyala állt mögötte, az erős védangyal, aki most védencét magával vitte csöndjéből az egyetlen halálon át a tiszta emberséget fogadó Házba, ahol Teremtője bizonyára a legszebb zenék kórusának dirigensei közé állítja.
