Mert ha a humoros kalandjaival az olvasókban, ménkű tenyerével pedig némely szereplőtársa képén maradandó emlékeket hagyó falusi plébánost, Don Camillót említem, lényegesen több honfitársunk arca derül fel e név láttán. Hát az ő szülőatyjáról van most szó.
Giovannino Guareschi 1908. május 1-jén pillantotta meg a nap ragyogó fényét a Parma melletti Roccabianca Fontanelle nevű részén. Huszonegy évesen már a Corriere Emiliano című szatirikus magazin munkatársa volt, majd a Bertoldo nevű hasonló lap főszerkesztője lett. Újságírói működését jól fejlett kritikai érzék jellemezte – nem ám beteges elfogultsággal, hanem jobbra-balra osztva a rosszpontokat. A második világháború idején Mussolini kormányát szapulta, de a kommunistáknak is jócskán nekiesett. Megalapította a Candido című szatirikus királypárti magazint, majd miután Itália köztársaság lett, írásaival a kereszténydemokrácia útját egyengette. Amikor aztán a vörösök meggyőző vereséget szenvedtek az 1948-as választásokon, nem tette le a tollat, hanem a kormányzó párt visszásságait állította pellengérre. Egy hamisnak bizonyult levél közlése miatt 1954-ben börtönbe került, ahonnan azonban jó magaviselete miatt az ítélethez képest hamarabb szabadon engedték.
Az 1968-ban elhunyt író alkotókedvének szülöttei közül Don Camillo alakja vált világszerte ismertté. A róla szóló első történet 1946-ban látott napvilágot a Candidóban. 1948-ban aztán már meg is jelent a vörösöket szóval vagy péklapátnyi tenyere érveivel tettleg nevelgető pap mulattató eseteinek első gyűjteménye, a Don Camillo kisvilága. Csakugyan egy személyesen is belátható kisvilágról szólnak e nem mindig hétköznapi kalandok, arról az emberi közösségről, amelyet személyiségének fényével, derűjével, figyelmével és szeretetével mindegyikünk feladata és lehetősége volna besugározni. Hamisítatlan mediterrán jó kedély sugárzik e történetekből; olyan életszemlélet, amely főként azon az éghajlaton terem meg. A humor mellett a hit természetessége ragyogja be e talján vidéket: Don Camillo a templom feszülete előtt állva vagy térdelve élete minden eseményét bizalmasan – olykor azért tekerve a szót – megbeszéli Krisztussal, aki a történetekben rendszerint meg is mondja véleményét a papnak: kedvesen dorgálva, vagy épp megbocsátó derűvel.
A könnyedebb hangvételnek az olaszos temperamentum mellett persze oka az is, hogy Itália földjén nem ismerték úgy a vörös terror mindennapjainak poklát, mint például hazánkban. Mert például az első Don Camillo-kötet megjelenésének esztendejében Magyarországon az emberek javának épp az arcára fagyott a mosoly. Aztán következtek a fölülről jóváhagyott rádiókabarék és a vörös képű Döbrögi uraság pórázán ficánkolva nevettető Ludas Matyi „legvidámabb” évtizedei. El is kellett telnie több mint négy évtizednek, hogy a már említett történetfüzér 1990-ben végre a magyar olvasókat is megörvendeztethesse. Ahogyan az egyéni stílusú klerikusról szóló első filmek is egészen a rendszerváltozás utáni évekig láthatatlanok voltak idehaza. Azt mégsem engedhették meg a cenzor elvtársak, hogy a kevésbé pártöntudatos lakosság a mozik sötétjében azon kacarásszon, hogy egy pap (fekete reakciós, ugyebár…) túljár a hajdani kommunista partizánok eszén, és olykor egy-egy jól irányzott csattanóval tesz pontot vitáik végére.
Pedig már 1952-ben celluloidra álmodták az olasz plébános kalandjait. 1965-ig öt epizódban a feledhetetlen és lóarcával megunhatatlanul rokonszenves komikus, Fernandel játszotta Don Camillót. Fő ellenfelét, a kommunista polgármester Pepponét – akivel az igazi bajok idején, mindennapi csatározásaik dacára mindig megsegítik egymást – Gino Cervi alakította. E sorozat egyes darabjain kívül még a Terence Hill főszereplésével 1983-ban forgatott feldolgozást vetítették Magyarországon. Az eredeti történetek közül magyarul a Don Camillo kisvilága, illetve a Don Camillo és a fiatalok című kötet jelent meg a kilencvenes években. Ezek ma már csak elvétve bukkannak fel egy-egy antikvárium polcain. Viszont néhány hónapja került a könyvesboltokba az Új Ember gondozásában a Don Camillo Moszkvában című regény, mely a „plébános elvtárs” szovjetunióbeli kalandjainak különböző könnyeket csalogató krónikája. Elolvasva megbizonyosodhatunk róla, hogy a száz éve született szerző derűje ma is elevenen éltet, hiszen valaha a szív gazdagságából fakadt.
