Szinte „tapintható” a félelem a következő pillanattól. Az orosz katonák kezében géppisztoly, lövésre készen. Egyetlen félreérthető, rossz mozdulat, és elszabadulhat a pokol. A katonák ujja a ravaszon. Azonban a megszállóknak sincs esélyük, láthatóan pontosan tudják, ha sokat megölnének is az emberek közül, ekkora tömeggel nem bírnának, nekik is végük lenne. A képet Libor Hajsky cseh fotóriporter készítette 1968-ban.
A jelenet rávilágít a lényegre: a nagyhatalmak, mint például akkoriban a Szovjetunió, a II. világháború győztese, csak így volt képes reagálni egy hozzá képest parányi közép-európai ország szabadságvágyára. Pedig Csehszlovákia áldozat volt, a nácik kebelezték be 1939-ben. Később, 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés öt tagországának csapatai bevonultak az országba, hogy katonai erővel vessenek véget az Alexander Dubček nevével fémjelzett Prágai tavasz reformfolyamatainak. A Moszkvához hű csehszlovák kommunisták által behívott külföldi csapatok ellen sem a hadsereg, sem a lakosság nem fogott fegyvert, de a katonai megszállás így is hetvenkét halálos áldozatot és kétszázhatvanhét súlyos sebesültet követelt.
Az Európában keletkező ellentéteket a szovjet rendszer összeomlása óta tárgyalóasztalnál oldják meg a politikusok, és a nagyhatalmi érdekek talán jobban a háttérbe szorulnak. Az idegen hatalom fegyvereinek árnyékában létrehozott kormányok, kollaboránsok ideje lejárt. Az erőszak alkalmazása maradi, elavult megoldás a XXI. században, még akkor is, ha a nagyvilágból még korántsem veszett ki teljesen.
