Néha talán úgy érezzük, van egyfajta muszáj-íze ezeknek az ünnepeknek. Műsor, felolvasás, koszorúzás. Emlékezés. De mire is? Egy költőre emlékezni talán könnyebb, mert sok embernek ismeretlenül is személyes köze van hozzá. S talán nem túlzás, ha Kosztolányi Dezsőt is az ilyen költők közé soroljuk. Az irodalomban biztos és örökös helye van a Nyugat első nemzedékében: az Ady mögé felsorakozók – Babits Mihály, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes – voltak pályatársai. Az egyedi tehetségen túl valamennyiüket széles körű műveltség jellemezte. De ezen kívül szinte semmi más nem volt közös bennük. Maga Kosztolányi egy botrányt keltő tanulmányban ki is fejtette idegenkedését Ady egyéniségétől, költészetétől. A politikus költővel szemben Kosztolányi a teljes politikai el nem kötelezettség híve volt. Éppúgy írt a szocialista Népszavába, mint a katolikus lapokba. Ide is, oda is való tartozása nemegyszer barátaiból is megrökönyödést váltott ki. S volt olyan baklövése, amelyet bizony már előttük is szégyellt. Nem volt a közélet látnoka, sem az erkölcsi magatartás iránymutatója. Ugyanakkor a hitetlen vagy eszménytelen jelző, amellyel illetni szokták, sem teljességgel illik rá. Gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel. De részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, és saját osztályáról, a polgári rétegről is lehúzza a leplet. Regényei és novellái a magyar prózairodalomban előkelő helyet foglalnak el. S mindezek mellett bámulatos műfordításai, lebilincselő stílusú esszéi, újságcikkei önmagukban is remekművek. Ezek a velős tények. De szerencsére egy költő attól költő, hogy a tényeken túl él és hat. Kosztolányiból is anynyi van, ahányunknak már eszébe jutott a Hajnali részegség csillagos éjszakán. Ahányan kerestük már az eltűnő ifjúságot, vagy éppen a sok évtizede kivágott fákat az Üllői úton. Ahányan méregettünk már velünk szemben ülő ismeretlent, csak magunknak fogalmazva a lényeges kérdést hozzá: vajon lehet-e némán téát inni véled, rubin-téát és sárga páragőzt? Ahányan figyeltük már a Krisztinaváros házait, ahol egykor Édes Annák tucatjai szolgáltak. S magát a „Krisztinát”, ahol még ma is mintha suttognának valamiről. Ahányan bandukoltunk már a budai, szegedi, szolnoki, győri, falunkbéli Logodi utcában, tűnődve azon, miként veszítettük el égi otthonunk. Neked a Pacsirta, nekem az Esti Kornél, neked a haikui, nekem a Nero. Közel van ez a Kosztolányi, nem is sejtjük, mennyire. A budai Várnegyed Galéria szervezői is így lehetnek kerületük egykori lakójával, mert a március 29-i születésnap előtt megnyílt kiállítás is ennek a szinte intim személyességnek a jegyében született. A költő egykori lakhelyéhez közel lévő aprócska kiállítóteremben harmincegy fotó található, amelyek a legkülönbözőbb helyzetekben ábrázolják a költőt. És jó értelemben véve emelik le a tankönyvi fényképek megszokott piedesztáljáról a költőt. Láthatjuk a lakásában felesége társaságában, az írógépnél munka közben, Thomas Mannal, a visegrádi üdülőben az utolsó nagy szerelemmel, Radákovich Máriával. Láthatunk a tárlaton székre dobott csokornyakkendőt, fiához írt kéziratot és kockás sálat is. A látogatónak pedig hazafelé bandukolva a girbegurba budai utcákon, ezen a születésnapon mégis egy bizonyos halotti beszéd jut eszébe: Akárki is volt, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt…
(Az ingyenes tárlat április 14-ig tekinthető meg.)
