Az utóbbi években azonban egyre nagyobb számban érkezik, évente vannak átnyaralók is. Nagyon remélem, hogy előbb vagy utóbb újra fészkel majd, esetleg éppen a Hortobágy mocsaraiban. Vonulásuk szeptemberben indul, és 27-én még „csak” négyezer daru időzött a Hortobágyon, de számuk gyorsan nőtt, és október vége felé már több mint százezret számoltak. Ilyen látványt nem szabad kihagyni. Kora reggel még párás, ködös volt a levegő, a mezőkön az ősz csalhatatlan jeleként károgó fekete csapatokban keresgéltek a kelet felől érkező vetési varjak, citromsárga ruhát öltöttek az utak mentén őrt álló nyárfák, és Tiszafüredet elhagyva már feltűnt az első darucsapat is. Talán ötvenen lehettek, elnyújtott vonalban repültek át az út felett, majd jóval távolabb leereszkedtek. Fő táplálékukat a kukoricatarlókon talált, a kombájnok által elszórt szemek jelentik. A még lábon álló kukorica közé nem mennek, annál sokkal óvatosabbak, csak a széleken sétálnak végig, és vagdossák meg a már kibomlott sárga csöveket. Mire a halastavakhoz értünk, felszállt a köd, ragyogva sütött a nap, meleg volt, akár szeptember eleje is lehetett volna. Az egyik betekintőről hatalmas tóra láttunk. A felszínt szinte teljesen beborította a tündérfátyol, benne récék és több száz nyári lúd úszkált. Egyesek fürödtek, csapkodták magukra a vizet, láthatóan nagyon jól érezték magukat. Távolabb, mint márványból faragott karcsú fehér szobrok, kócsagok álltak. Mozdulatlanul, türelmesen várták, hogy kishal kerüljön eléjük. A békés képet egy hatalmas rétisas megjelenése zavarta meg. Körözni kezdett a tó felett, mire a libák és kacsák rémülten a levegőbe emelkedtek. A sas azonban nem lehetett éhes, mert lustán lefelé ereszkedett, majd egy vízből kiemelkedő földkupacra ült. Királyi tekintettel körülpillantott, aztán békésen tollászkodni kezdett. A gát oldalában aranysárgán virított a mezei csorbóka, lepkék repültek, levelibékák brekegtek, ludak, kacsák, sirályok és darvak szálltak át a fejünk felett. Sárgára változtak a bokrokra futó komló levelei, ugyanott a vadszőlő gyönyörű vörös színben pompázott. Napnyugta előtt értünk ahhoz a nagy, leeresztett tóhoz, ahová a darvakat vártuk. A megfigyelőtoronyban hosszú ideig csak távoli hangokat hallottunk, de aztán, már teljes szürkületben, megérkezett az első, majd nyomban utána a következő csapat, és perceken belül hangosan krúgató, keringő nagy madarakkal telt meg a tó légköre. Hajításnyira kavarogtak, szárnyaik suhogását is hallottuk, a több ezer madár hangja hangos zsivajjá erősödött. Közel egy óráig tartott a húzás, aztán, amikor már az utolsó is leszállt, lassan elcsendesedtek a darvak. Sötét este volt, amikor lemásztunk a torony létráján, óvatosan, nehogy megzavarjuk a nádszegély mögött pihenő madarakat. AZ éjszakai esőtől sáros gáton csúszkálva, néha tocsogva igyekeztünk a jó öt kilométernyire várakozó autókhoz. Felettünk szikrázva ragyogtak a csillagok, mögöttünk, a már sötétbe burkolózott tófenéken békésen pihent az észak felől érkező sok ezernyi madár.
