Amit a nővérek tesznek, annak hatását föl se tudjuk mérni – mondta homíliájában Spányi Antal székesfehérvári püspök. – Talán maguk a nővérek sem. De érezzük… Hogy hat szerzetesnő folyamatos imádsága milyen módon és mértékben hat a világra, az valóban beláthatatlan, de ők nem is eredményét, sikereit akarják látni az életüknek, szolgálatuknak. Ők Isten jóságának jeleit kutatják a világban és a maguk életében is, mert ez a jóság működik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kellene szenvedni és áldozatot hozni. A Szűz Mária látogatásáról elnevezett szerzetesrend tagjainak életmódja Szalézi Szent Ferenc kiegyensúlyozott bölcsességét és mértéktartását követi. Mindenben kerülik a túlzásokat. Isten állandó jelenlétében telnek napjaik – a legrendkívülibb isteni valóságot a leghétköznapibb emberi valóságban élik meg. Az alapítók szándéka az volt, hogy minden kolostor önálló legyen, csak a szeretet köteléke tartsa össze őket. A II. vatikáni zsinat óta föderációkat alkotnak, de a lényegen ez nem változtatott. Ma a világon mintegy 2500 tagja van a rendnek, a 156 kolostor közül 90 Európában található. 1928-ban a tiroli Turnfeldből jöttek Magyarországra az első vizitációs nővérek – köztük Bogner Mária Margit is, aki még ott lépett be a rendbe. Érden telepedtek meg. 1940-ben Polgárdiba kerültek, ott érte őket a háború, majd a szerzetesrendek működésének betiltása is. A szétszóratáskor csaknem harminc nővér kényszerült elhagyni a polgárdi kolostort. Nehéz évtizedek következtek, sokuknak munkahelyet találni sem volt könnyű. A szerencsésebbek plébániákra kerültek, mások családoknál vagy a Szolidaritás szövetkezetben dolgoztak. A szemlélődő szerzetesi életet csak igen töredékesen valósíthatták meg, időnként titokban összejártak, tartották egymásban a lelket. Az 1970-es évektől szabadságuk idejét többen is Lengyelországban, a varsói zárdában töltötték. Voltak, akik ott léptek be a vizitációs nővérek közösségébe, de nem nagyon bízhattak benne, hogy belátható időn belül folytathatják a rendi életet. Ám ezt a helyzetet is igyekeztek úgy fogadni, mint amely Isten kiismerhetetlen akarata szerint való. Amikor 1989 után lehetőség volt rá, Érd-Ófaluban, a templom szomszédságában kezdték újra a rendi életet, Takács Nándor püspök és a külföldi nővérek segítségével, majd onnan kerültek Budakeszire. Valéria nővér, a főnöknő 1946 októberében lépett be a rendbe, amikor el kellett hagyniuk a zárdát, még egy éve hiányzott az örökfogadalomig. Családnál gyerekekre vigyázott, majd a Szolidaritás szövetkezet kötödéjében dolgozott, aztán a Katolikus Szeretetszolgálathoz került. Örökfogadalmát titokban tette le, 1984-ben. A közösség létszáma fogyatkozik, kevés az új jelentkező, aki valóban szemlélődő szerzetesi életet akar élni. Most hatan vannak a közösségben, ahol elmélkedéssel, zsolozsmával és szentmisével kezdődik a nap, de már az öltözködés közben is imádkozik a vizitációs nővér. A reggeli után mindenki végzi a feladatát, a konyhában, a kertben, a házban és a ház körül. Délben ismét közös ima, majd ebéd. Délután újra elmélkedés, közös ima, aztán ismét munka. Az együttlétek idején, az ebédet és a vacsorát követő fél órában beszélgetnek, egyébként hallgatásban élnek. Manapság valamivel nehezebb a hallgatás, mint annak idején – emlékezik Valéria nővér. – Talán azért is, mert a kolostoron kívül is sokkal hangosabb lett a világ, és nagyobb a zaj az emberben is. De éppen ezért is nagy szükség van a csendre – hogy az ember meghallhassa, amikor szól hozzá az Isten.
