Fotó: Lambert Attila
Június 26-ától július 27-éig tanulással, gyakorlással, majd vizsgákkal telik a forró nyár a Harmat Artúr Központi Kántorképző hallgatói számára. Aki köztük tölt egy napot, annak mégsem a vakációs élmények, a tóparti hűsölés vagy az önfeledt vízicsúszdázás jut eszébe, amelyektől megfosztják magukat. Hanem hogy boldogok a zene hullámai között.
„Itt minden a képzésünk része” –mondja kérdésemre nagy mosollyal egy évfolyamtársnője mellett, az orgonánál ülő lány. Kottából tekint fel, amelyet az előbb még együtt bújtak. Misére készül a huszonkét fős csapat, és a reggel nyolckor kezdődő próba máris olyan, mint egy iskolai óra. Három dolog különbözteti meg tőle: az egyik az, hogy az istentiszteletet szolgálja, és már maga is istentisztelet, a másik az, hogy itt mindenki saját akaratából, sőt örömére van jelen, a harmadik pedig az, hogy az első negyedórában még tanár sem kell hozzá. Mindenki tudja ugyanis a dolgát, és összeszokottan működik együtt. Dékány András gregorián- és orgonaismeret-tanár érkezése csak annyit változtat az összképen, hogy a társaikat felváltva vezénylő diákok ettől kezdve instrukciókat kapnak, „finomhangolhatják” a működésüket (ami amúgy máris profinak tűnik).
Kéri Mariettától, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet munkatársától megtudjuk, milyen sokszínűek a kántorképzősök életkori és foglalkozási szempontból. Szerzetes, tanár, adóhivatali munkatárs, mérnök, gyógyszerész, gyógypedagógus, mentős és operaénekes (!) egyaránt előfordul köztük, és noha elvileg tizenkét év a korhatár, idén egy tízéves növendékük is van – érettebb korú jelentkezőik pedig mindig akadnak, míg korábban általános volt, hogy a többség a tizenhárom-tizenöt éves korúak közül verbuválódott. Megerősíti ezt Balogh László is, aki motorral érkezik misézni és népénekórát tartani Örkényből. Az életkor kitolódásának van egy nagy előnye: aki jön, az biztosan komolyan gondolja, mondja. Szép, de nehéz hivatást választ, aki a kántorképzőn tanul – vélekedik –, és még hozzáteszi: „Megélni biztosan nehéz belőle.” – Pedig nagy hiány van kántorból, jóból pedig végképp – teszi hozzá Marietta. – A plébánosokon múlik, hogy milyen a soruk; azon, hogy ők mennyire tartják fontosnak a kompetens kántori szolgálatot.
A próbán, a misén, majd az órákon ugyanaz az érzésünk: hogy itt minden résztvevő egy nagy ügy elkötelezettje. Olyan közösségbe csöppenünk, amelynek tagjai félszavakból is megértik egymást, és eltökélten dolgoznak: énekelnek, elemeznek, kérdeznek és felelnek. Mintha mindannyian egy nagy társasjáték szenvedélyes résztvevői lennének, elhalványul a tanár-diák választóvonal. Horváth István igazgató zeneelmélet-óráján a cinkos összekacsintások, az időnkénti szerepcserék tetszenek a legjobban: hogy hol a tanár, hol a növendékek ülnek a pianínóhoz, és ki kell találni, milyen hangzatokat játszottak. Némi szomorúsággal és egyben nagy elismeréssel állapítom meg, hogy olyan emberek körében vagyok, akik egy általam nem ismert nyelvet beszélnek, méghozzá anyanyelvi szinten. Arra is rájövök, hogy ez a nyelv szoros összefüggésben van a spiritualitással. A kántor, ha jó, óriási szerepet játszik a lelki elmélyülésben. Gondoljunk csak gyermekkorunk templomi élményeire! Néhány szép, orgonával kísért templomi esemény legtöbbünk számára bizonyára egy életen át meghatározó emlékké válik.
Sztankó Attila gregoriántanár a liturgikus énekek vezetőiként beszél a kántorokról, akik Krisztusnak mint főnek a tagjaival való találkozását segítik elő. Cselekmény, szöveg és dallam egységet alkot a liturgiában, ennek az egységnek a szolgálata a feladatuk. A dallam sokszor értelmezi is a szöveget, hangvétele magában rejti annak irányultságát. Vagyis korántsem csak esztétikai kérdésről van szó! A cél a lelkek megérintése Isten szavával, a legnemesebb módon.
Az igazgató, amikor a nap végén leül beszélgetni velünk, elsőként sok évtized nagy egyházzenei hagyományáról beszél, amelybe minden növendék bekapcsolódik, és amely a tanárokat is kötelezi. A szenvedély, az elkötelezettség egy olyan szolgálat kapcsán, mint a kántorkodás, szinte magától értetődő, hangsúlyozza. Nem véletlen, hogy a kántorképzés a hitéleti tanulmányok része a főiskolákon, és hogy tanulmányaik során a hittan alapkérdéseivel is foglalkoznak a növendékek. Az egyházzene az egész embert megmozgatja, a szövegeket „megfestik” a harmóniák, az énekekben mindig ott a tanítás is.
