Már a kapunál van fehér Rózsa Mária – angyal-kísérettel, s ki földi útján gyűjtötte-gyűjtögette a Szent Anya virágait, látta-érezte igazak buzgóságát az imádságban, messzi történelemben, századokban „hitek kertjeit”, arra hogy ne borítaná kékszín köpönyegét. Maga vezeti abba az örökös hazába, annak legfényesebb Templomába, ahol „nem fut az epedés, / és nem lesz a vágy külömb, / mint a teljesedés”.
Zsuzsanna asszony megérkezett küzdelmes-szép élet után megannyi ösvényről, melyek a nagy út tartozékai. Hányszor tekintett föl a „magos mennybe”, falvak kertjeinél, folyópartokon, s látott pálmafát, „pálmának szűz ágát, szűz ágának virágát”.
Szedte az archaikus imádság-virágokat (csak egyre szedte „országszerént”), melyeket nem ismert sem tudomány, sem művészet. Egyedül a nép tudta: a „mennyei szép Rózsa” tiszteletei ezek, lélekbőllelkedzett érzések költői „közlései”, amelyek századokról századokra hagyományozódtak. S a Rózsa a Bölcsesség, aki Isten körül „játszadozott”, mielőtt a halmok születtek, melyekért az ősatyák sóhajtoztak.
Kiválasztottak koszorújában lesz virág a most végső hazába tért lélek is. Ismertük itteni életében, ismertük erős buzgalmát, fáradságot nem ismerő elszántságát mindazért, ami folklór, és tárgyi emlékekbe rejtve golgotai ormon, szikla-sírban nyert szent pecsétet, mikor „tavasz virada, piros hajnal hasada”. Szent szókat gyűjtögetett hosszú évekig. Sosem várt jutalmat. Értetlen halandóktól mit várt volna – más nyelvet beszélőktől, akik sokan voltak, ha előállt teli kosarával. A kevesek erejével győzte: rendíthetetlenül védte az idősek ajkáról hangba-szóba testesült kincseket…
Keresztény néprajztudós távozott február 13-án a mulandó időből. Igaz ember, családanya – kilencvennégy esztendő boldogságával, gyötrelmeivel. A vén Kontinens és végre a magyar hon elismerésével. Az igazgyöngyök fennmaradnak, ám akik keresésükre indulnak, azoknak súlyossá nehezül pályájuk: áldozat és szorongás összetartozik, hogy aztán feltisztuljanak az egek, mivel Isten mindig gondol az emberre.
Erdélyi Zsuzsanna teste most visszatér a földbe, „hol a fák születnek”. Imádságos tisztelettel kísérjük el útján az emlékezésben, lapunk sok oldala válik koszorúvá, virággá: imádsággyűjtéseiről kezdettől az Új Emberben adott hírt, felhívást, beszámolót az országnak, amely istentagadó időszakban is lélek-mélyen őrizte az ősök hitét-ragaszkodását, istenvágyakban a tisztaságot. Mindig tudta, ha veszendőben is az éden, „Jézus ül az aranfán, aranfán”.
Ez a kép kísérjen, amikor tudós-testvérünket átadjuk nyugvóhelyének és a halhatatlanságnak.
A messzi-közeli Hang bizonyára megérkezett: „Bizon, bizon velem örvendezik az égi Paradicsomnak utolsó óráján”.
Úgy legyen.
