Nem szabad külsőleg hivalkodnunk a böjtölésünkkel; belülről kell fakadnia annak. Vagyis „testileg böjtölvén, atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is”.
Ezt a felszólítást a legszebb nagyböjti szertartásunkban, az előszenteltek liturgiájában kapjuk, amit az első szerdától kezdve a nagyböjt minden szerdáján és péntekén végzünk. Így nem vész el szemünk elől a lelki böjt fontossága. De mit is jelent ez valójában? A testi böjtöléssel tisztában vagyunk: igyekszünk a táplálkozásban megszorítani magunkat (különösen a szerdai és pénteki húsevés terén); törekszünk a zajos mulatságok kerülésére (hogy kissé önmagunkba tudjunk fordulni); tudatosan odafigyelünk a jótettekre (hogy a mindennapi bűnbánati cselekedetekkel is eleget tegyünk a böjt szellemének).
A lelki böjtöléshez nagyon fontos szempontokat kapunk egyházunk említett nagyböjti szertartásának már a legelső énekéből. Izaiás próféta tanítását (Iz 58,3–10) halljuk himnikus átköltésben: „Törjük szét az igaztalanság bilincseit!” Milyen jó lenne, ha minden megnyilvánulásunk igaz és áttetsző volna, ha nem lenne benne semmi álnokság! Sőt, ha nem lennénk igaztalanok és igazságtalanok! De folytatódik a tanításunk: „Távolítsuk el a mulandóság konok kívánságát!” Milyen jó lenne, ha legalább a nagyböjt folyamán nem a mulandókra, hanem az odafönt valókra (Kol 3,2) irányítanánk a figyelmünket! Milyen időszerű annak a felszólításnak a megvalósítása is, hogy „tépjünk szét minden igaztalan írást”, hiszen itt az adóslevelekről van szó! Jézusunk már megtette (Kol 2,14) ezt, mi miért ne tudnánk?! Miután ezekre a fontos dolgokra megtanított bennünket az énekünk, két gyakorlati szempontot említ még, amelyek ugyanígy a lelki böjtöléshez tartoznak. Az egyik arról szól, hogy „adjunk kenyeret az éhezőknek”, a másik pedig arról, hogy „fogadjuk házunkba a hajléktalan szegényt”. Bizony, lelki emelkedettségre van szükség ahhoz, hogy ide eljussunk.
De megéri, mert célunk az, hogy „Krisztus Istenünktől dús kegyelmet nyerjünk”.
