Gyakran talán mi is úgy érezzük, hogy Isten passzív, hallgat. Úgy tűnik, az életünk alakítói mi magunk vagyunk. Ám a valóságban Isten ismeri a titkainkat, belelát életünk elfedett részeibe, és sebeinkbe is. Hála Istennek, az életünk főszereplői nem mi vagyunk. Nem nekünk kell megalkotnunk a boldogságot, a teljességet. Az életünk főszereplője Isten. Ő teremtett minket, és ő az, aki a halál kapujában vár bennünket, aki beteljesíti az életünket. A boldogság, a teljesség tőle kapott ajándék, igazából ő maga.
Az evangéliumban (Lk 10,38–42) azt látjuk, hogy Márta sürög-forog. A nagy igyekezetben észre sem veszi, hogy Jézusnak nem egy jó vacsorára van szüksége. Ez már az utolsó jeruzsálemi útja, amely a Golgotára vezet. Arra van szüksége, hogy lássa, átélje: az elvetett mag százszoros termést fog hozni, hogy Mária a kezéből minden mást kiejtve, ámulattal hallgassa őt, hogy átélje, érdemes az életét odaadnia, mert kereszthalála bőséges gyümölcsöt terem.
Hányszor vagyunk mi is olyanok, mint Márta. A „szeretetünk üzemzajában” (Jelenits atya találó kifejezésével élve) észre sem vesszük, amire a másiknak szüksége van. Meg sem halljuk a másik fájdalmát, vágyait. Milyen fontos lenne figyelő, éber szemekkel és szívvel közeledni minden embertársunkhoz. Meglátni a másik emberben a kincset, Isten remekművét, a királyfit. Ahogyan Mécs László írta:
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
…
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
Tudok-e elcsendesedni, a sürgés-forgásban megállni, meglátni Isten halk, titokzatos cselekvését az életemben? Tudok-e elcsendesedni a másik emberrel való találkozáskor, hogy meghalljam az igazi, mély kérdéseit, fájdalmait, örömeit, hogy meglássam benne Isten remekművét?
