Nem szeretek korán kelni, mindig azelőtt ébredek, hogy téged meglátlak a frontról érkező katonák között. Tömött sorokban, rongyosan és éhesen, türelmetlenül nyomulnak szeretteik felé a peronon. 1945 nyarán kisgyerek vagyok még: nincs, aki a nyakába venne, hogy lássam, te is köztük vagy-e. Ha kérdezek, nincsen felelet, csak könnyekkel teli tekintetek. Szélviharban imbolygó koldus a remény, „talán a következő szerelvényen rajta van ő is”.
Az Elöljáróságtól kapott segély hamar elfogyott. Esténként idősebb nővérem, Terike beadványokat segít fogalmazni édesanyánknak, hiába vetik szépen a betűket, mondataik sebesre kaparják a nyomtatványt, „a kiutasítás oka: az 1941 után Bácskában betelepülők nem maradhattak Jugoszlávia jelenlegi területén”; „a család eltartására kötelezett hozzátartozó a férjem, akiről 1944 decembere óta nem tudunk semmit, ő is vagyontalan”; „ruházatunk nincsen, arra lenne legjobban szükségünk, pénzsegítséget is szeretnénk”; „a kiutasítási parancs értelmében semmink sem maradt”.
Nyúzott arcú, cipekedő felnőttek között törünk utat magunknak a Lehel piac emberforgatagában. Jobbról-balról egy-egy ismerős tekintet, a hangjukban részvét, szánalom: „még mindig nincs semmi hír, Marikám?”; aztán megkönnyebbülés, hogy náluk legalább a családfő hazatalált. Trógerek kiáltoznak, dalolnak a napsütésben, így mondanak üdvözlégyet, hogy sántítva, bicegve, fél karral, de élnek.
A konyhában mosófazékban fő a kukorica. Nekünk aranyat ér. Délelőtt már a Nyugati pályaudvar lépcsőjén áruljuk. Felváltva majszoljuk ugyanazt a csövet, hogy étvágyat csináljunk az éhes utasoknak. A katonáktól félek, múltkor az egyik nem akart fizetni, oroszul ordítozva dülöngélt, ölében a zsákmánnyal, míg egy másik le nem lőtte.
Ha mindent eladtunk, irány a bolt, veszünk lisztet, olajat, élesztőt. Lángost és pogácsát sütünk.
Szenvedéssel teli keresztút a szeretet. Reggelente betérünk a templomba egy rövid fohászra, édesanyánk könnyei árkokat vájnak fáradt orcájába. A kisebbik nővérem, Rózsika türelmetlenül rugdalja a padot, körmeit rágja. Terike azon kesereg, hogy a tanítónői diplomával miért nem jutott jobb sors neki.
Nem tudom, mi az, hogy sors. Ősszel, ha iskolába megyek, megkérdezem a tanítótól. A paptól még nem merem.
A templom bejáratánál apró cédulák vannak a falon, a hívek eltűnt szeretteiket keresik, még megvan a miénk is.
A káplánunk jó ember, szépnek születik szájában a szó; amikor prédikálni kezd, másképpen látom a festményeket a falon; a tanítványok kinyújtják értem finom kezüket, táncba hívnak, felemelnek maguk mellé, hatalmas szárnyukkal óvnak a sötéttől, hogy jobban lássam Isten szempillantását; megkérdezik, mi akarok lenni; kovácsmester, mint az apám, mondom, de míg ő vissza nem tér, senki sem fogad inasává; megdicsérnek a hitemért és visszavisznek anyámék mellé a padba; lágyan engednek el, nehogy bárki észrevegye, hogy nem voltam ott, mikor a miatyánkat imádkoztuk.
Az örökkévaló szeretet ajándékaként születtem fiúgyermeknek, és nem volt nálam csendesebb az utcánkban, keveset sírtam, mert láttam, mennyit gyötrődnek a szüleim, hogy mindenünk meglegyen, felemeltem a fejem, amikor apám hangját meghallottam, hogy lássa, mennyire tisztelem, nem bírt szegénységben látni minket, bőkezűen imádott mind a négyünket. Nem akarta a háborút, a háború akarta őt.
A szomszédaink arról beszélnek, hogy augusztus 20-án ismét körmenetben viszik az utcákon a Szent Jobbot, amit a salzburgi érsek segítségével hoztak vissza az ausztriai Mattsee-ből. Szent István királyról sokat meséltek a nővéreim is, betegeket is tudott gyógyítani, legyőzte a szenvedés árnyékát. Még nem tudom, mi az, hogy érsek, de megkérdezem, és majd ha lesz térképem, megnézem azt is, hol van Salzburg és Mattsee. Hátha apámat arrafelé tartják fogva. Ha az ereklye hazakerült, talán apám is megjön egyszer.
A ferencesek temploma és a Szent István-bazilika között vezet a körmenet útja, rendőrök posztolnak az útkereszteződésekben, velünk énekelnek, magasztalják Boldogasszony anyánkat. Állunk a dal simogató szárnyai alatt, magunk mögött hagyjuk a múltat, feltépett sebeink lassan gyógyulnak, kapaszkodunk a gondviselésbe, látjuk, ahogyan az engedelmesség ellágyítja a bűnök hullámait, haladunk az ereklye után, ragyogó fénykoronájú angyalok léptetnek mellettünk lovaikon, megengedik, hogy felszálljak a hátukra, csodálattal tölt el a világosság minden ránca, ha elérkezik az ideje, eltemetkezem az egyikbe.
„Hol vagy, Lacikám?” Édesanyám hangja erősebb az angyalokénál, nem bánják, hogy elhagyom őket, mosolyogva bólogatnak, az egymásba kapaszkodó emberek feje fölött támogatnak vissza a családomhoz. Lángkorona az egységélmény. Testvéreim zokogva lépnek ki a sorból, követik édesanyámat, aki boldogan ugrik lesoványodott, szakállas, kócos katonaruhás apám nyakába. Régen láttam, mégis tudom, nem lehet más, csakis ő, kalapács edzette erős jobbjának simogatása megsokszorozza hitem a beteljesült várakozás igazságában.
