Fotó: Merényi Zita
„Gyönyörű a frissen megkeresztelt ember arca, mintha Krisztust látnánk tükröződni benne” – mondja Kató-Bellavics Ágota, aki huszonhárom éve foglalkozik katekumenekkel: kíséri őket az Egyház tagjává válás útján. Vallja, hogy a beavatás együtt formálódást is jelent. Mély tisztelettel tekint az Istent kereső emberre, konkrétan arra a sajátos életutat bejáró személyre, aki fiatalként, felnőttként az Egyház kapuján kopogtat. – „Ez a kapu valójában a katekumenközösséget kísérő négy katekéta, a befogadó csoport, amelybe én is tartozom – mondja. – A mi feladatunk, hogy az első találkozások során megteremtsük a bizalom légkörét. Megismerjük a közénk érkezők élettörténetét, azt, hogy mi hozta ide őket, milyen környezetből jöttek. Minden ember útja más, és mások az ebből fakadó kérdések is – itt nem működnek a panelválaszok.
Persze segítenek minket a keretek, tudjuk, hogy hova szeretnénk elvezetni őket, de az első alkalmakon róluk, a katekumenekről van szó, és az emberi alapokról. Fontos, hogy érezzék, elfogadjuk és megtartjuk őket. Nem meggyőzni szeretnénk; kapcsolatunk a nyitottságra, a bizalomra épül, végső soron a szabadságra. Meghívjuk őket a krisztusi életre, és tiszteletben tartjuk a szabad döntésüket.”
*
„Gyermekkoromból emlékszem, hogy a nagymamám megtanította nekem imádkozni a Miatyánkot, a szüleim azonban nem vallásosak, nem is neveltek annak. Ugyanakkor azt érzem, a lényem része, hogy kereső ember vagyok – kezdi a történetét Barbara. – 2015-ben kerültem egy olyan baráti társaságba, amelyben a korombéli fiatalok számára természetes volt, hogy keresztény életet élnek. Mentem velük a misére, és ott hallottam, hogy meghirdették a katekumenátust. De ugyanebben az évben kezdtem el a néptáncot is, és ez a »szerelem« magával ragadott, belevetettem magam a tánctanulásba. A heti próbák időpontjai egybeestek a katekézis alkalmaival. A táncot választottam, és egy évvel később kezdtem el a katekumenátust.
Ezt a döntésemet egy percig sem bántam meg, mert azt gondolom, nem véletlen, hogy éppen ebbe a katekumencsoportba kerültem, és éppen Ágotáék lettek a vezetőink. Nagyon jó helyen vagyok, kellett az a plusz egy év.
Emlékszem, Ágota mondta a kiválasztás szertartásán (a katekumenátus egyik állomása – a szerk.): nemcsak valamit, hanem valakit keresünk. Igazi megérkezésélményt jelentett számomra, amikor én is ráéreztem erre. Nekem senki nem mondta, hogy keresztelkedjek meg, magam döntöttem így, és megvallom, nem volt még ilyen egyenes utam az életemben. Minden eddigi történés egy mozaikdarab, s most összeállt a kép. Biztos vagyok abban, hogy életem útján a Szentlélek vezérelt.
A megpróbáltatások idején érzem, hogy Isten folyamatosan, mindenben jelen van: az emberi kapcsolatokban, egy-egy pillanatban, a liturgiában, és talán bután hangzik, amit mondok, de azt hiszem, még a szélsőséges időjáráson keresztül is ő szól.”
Amikor Barbarát arról kérdezem, milyen érzésekkel várja a húsvétot, a keresztség felvételét, mosolyogva keresi a szavakat, majd így felel: „Ez az egész valahogy a szerelemhez hasonlítható. Annyira várom a találkozást, tűkön ülök, olyan erős bennem a vágy, hogy az Eucharisztiát magamhoz vegyem. Szeretetteljes, örömteli várakozás van bennem.”
*
Ahogy beszélgetésünk során Ágota említette, a katekumenátus elején az emberi alapokról van szó. Tamás számára ez különösen fontos. „Később tudtam bekapcsolódni a csoportba, talán a harmadik alkalommal, amikor éppen az emberi létezés alapfogalmait tisztáztuk, és Ágota a szeretetről beszélt, ami nemcsak egy érzés, hanem döntés, elköteleződés, hűség. Ez úgy megfogott, hogy erős elhatározás ébredt bennem: a katekumenátust végig fogom csinálni. Tetszett az is, hogy úgy éreztem, kíváncsiak ránk, és nem arról szól az egész, hogy valamit ránk akarnak erőltetni.”
Tamás párja is katekumen, egy évfolyammal alatta jár, így tudják megoldani, hogy iskolás – most már hittanra járó – gyermekükre is tudjanak vigyázni – felváltva.
„Évekkel ezelőtt megéltem egy krízist – mondja Tamás a keresés időszakáról. – Ennek nyomán gyökeresen megváltozott a világról alkotott képem, elhatároztam, hogy máshogyan kell élnem, úgy nem lehet, mint korábban. Azt is szerettem volna, hogy a lányunk kapjon vallásos neveltetést, hogy legyen valamilyen irányvonala az életünknek.”
Tamás felidézi egy élményét a Jézussal való találkozásról: „Tavaly nyáron voltam cursillón, három intenzív lelkinapon, és úgy alakult, hogy egy szentségimádás alkalmával egyedül maradtam az Oltáriszentséggel. Kezdtem azt érezni, hogy mély kapcsolatba kerülök Jézussal, vagy legalábbis megkezdődött a Titok megértése. Egy örökkévalóságnak tűnt ez a pillanat.”
Arra a kérdésemre, hogy milyen ember szeretne lenni keresztényként, Tamás ezt válaszolja: „Még a nagyböjt elején egy túra alkalmával kaptam három tanácsot, hogyan éljem meg a húsvéti készület időszakát: alázattal, nem foglalkozva a múlt problémáival, hanem előretekintve, és önmegtartóztatással az emberi kapcsolatokban. Az utóbbit úgy értem, ha megjegyzést tehetnék, mert igazam van, akkor azt mégsem teszem meg, tudok csendben maradni. Vagy legalábbis próbálom észrevenni, ha ez nem sikerül.”
„Ugyanazon az úton járunk, együtt tesszük meg a lépéseket – folytatja Ágota. – Sokat tanulok a katekumenektől. Elsődlegesen a szomjúságot, a folyamatos keresést, és tanulom a bátorságot, ahogy mernek kérdezni, kételkedni, és ahogy nyíltan vállalják a hitüket. Kilépnek a komfortzónájukból, és keresztény értékek szerint rendezik be az életüket. Pedig már kialakult életformával érkeznek közénk, mégis képesek beengedni az újat. Ez minden katekézis alapja. Azt gondolom, mély vágy kell ehhez az átalakításhoz.
Kísérőként vagyok jelen számukra, de ugyanazon a krisztusi úton haladunk. Azt képviselem, amit az Egyház tanít, de hogy mit jelent ez ma, éppen most, azt nekem kell megválaszolnom, és ez éberen tartja a hitemet. Ezért is nagyon nagy ajándék számomra a katekumenátus.”
