1989 nyara, Budapest. Egy évvel Borkai Zsolt szöuli bajnoki címe után vagyunk. Ekkor vitték le először a négy és fél éves Krisztiánt a tornaterembe. A házuk udvarán egészen véletlenül fedezte fel egy edző az izgő-mozgó kisfiúban rejlő lehetőséget. A legényke ott maradt a tornászok között…
2007-ben Stuttgartban második lett a világbajnokságon. Ez akár jó hír is lehetne. Azonban tanulmányozva a Nemzetközi Tornaszövetség olimpiai kvalifikációs szabályait, rögtön kiderül, hogy ez az eredmény az érmen kívül mást nem jelent. Talán még dicsőséget sem, hiszen Pekingben nem lehetett ott legjobb tornászunk. A szabályok ugyanis nem kedveztek a szerspecialistáknak, és bár eléggé összetett a rendszer, a lényege könnyen érthető: Krisztián csak vb-arannyal szerezhetett volna repülőjegyet Kínába. Ez nem sikerült, így sokévi munka veszett kárba. Vagy mégsem…
Négy évvel később, 2011-ben, a helyszín néhány ezer kilométerrel arrébb volt: Tokióban. A tét hasonlóan nagy volt, hiszen csak a győzelem kvalifikálhatta a magyar lólengőt Londonra. Azonban ekkor már senki és semmi sem állíthatta meg Berkit. Hibátlan, kívülről könnyednek tűnő gyakorlatot bemutatva megszerezte a világbajnoki címet, és így harcba szállhat első olimpiai medáljáért. Ha hibázott volna, újabb négyévi munka vész kárba. Szerencsére ez nem történt meg, így ha minden jól megy, példaképeihez – Magyar Zoltánhoz, Borkai Zsolthoz és Csollány Szilveszterhez – hasonlóan akár a legfényesebb éremmel is hazatérhet augusztusban Angliából.
