Fotó: Lambert Attila
Már a Nyugati pályaudvari metróaluljáróban is látok egy nagy körben álló, jelelve társalgó csoportot, ekkor mégsem jut eszembe, hogy ugyanoda igyekezhetünk. Ám azt már nem tudom nem észrevenni, hogy a Piarista utcába beforduló sok ember közül szinte mindnek a második emeleti kápolna az úti célja. A hangulat más, mint a többi misén. Leginkább azért, mert sokan ismerik, és örömmel, öleléssel köszöntik egymást. Mivel a mise csendes, a bevonulás is sokkal diszkrétebb, észrevétlenebb, mint máskor, az ünnepélyességén mégsem esik csorba. Erdődi Ferenc, a katolikus hallássérült-pasztoráció vezetője, pomázi plébános köszönti a bíborost, és megköszöni, hogy a hallássérülteknek mondott karácsonyi misék szép hagyományát idén is folytatja, hiszen ez sok érintett számára jelent egész évre szóló élményt.
A szentlecke az Apostolok cselekedeteinek részlete: István diakónus vértanúsága, aki látja Isten dicsőségét, és Jézust, amint az Atya jobbja felől áll. Az ellene tanúskodók, mielőtt megkövezik, egy Saul nevű ifjú lábához teszik le a ruháikat. István pedig imádkozik gyilkosaiért, és arra kéri Jézust, hogy vegye magához a lelkét.
Erdő Péter szentbeszédében rámutatott: Jézus születésekor az angyalok ezt énekelték: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek” (Lk 2,14). Hogyan lehetséges, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása után hamarosan véres üldözés tört ki a követői ellen? Mintha a betlehemi jászol szelíd képe rögtön véres tragédiák ígéretét hordozná. Hogyan lehetséges ez, amikor az angyalok Jézus születésekor békét hirdettek, maga Jézus pedig feltámadása után így köszönti tanítványait: „Békesség nektek”? Jézus békét hozott, de jelenléte, igazsága, tisztasága provokálja a gonoszság világát. Ezért válik ő az ellentmondás jelévé.
Amikor Szent II. János Pált pápává választották, a római könyvesboltokban azonnal megjelent egy korábbi lelkigyakorlatának kiadása, Az ellentmondás jele volt a címe. A kard tehát, amelyről Jézus beszél, az ellene és tanítványai ellen újra meg újra megnyilvánuló erőszak. Ma is sok keresztény szenved vértanúságot a világban, csak azért, mert Jézus Krisztushoz tartozik, aki szeretetet, békességet és irgalmat hirdet minden embernek. Józan emberi megfontolás szerint egy ilyen békés tanítást lehet elfogadni vagy ártalmatlan idealizmusnak minősíteni, és mosolyogva napirendre térni fölötte. Sokszor azonban mégsem ez történik, hanem dühöngő erőszak céltáblája lesz Jézus személye, hite és tanítványainak közössége.
Ám nem az erőszaké és nem az üldözésé az utolsó szó. Szent István vértanút halálra kövezik. Itt, a földön életét kioltják az elhajított kövek, ő mégis győztesként jelenik meg. Azért, mert látja a megnyílt eget, mert belép az örök boldogságba. De a közösség, a tanítás, és az, akit képvisel, maga Jézus, a megfeszített, a meggyalázott, a látszólag vesztes és gyönge győzelmet arat ebben a jelenetben itt, a földön is. Mert István vértanúságának elbeszélése a következő sejtelmes megjegyzéssel zárul: az az ifjú, aki a kövezők ruháját őrizte, Saul, helyeselte István meggyilkolását (ApCsel 8,1). Ám ez az a Saul, akinek a lelkében később megrendül valami, s a damaszkuszi úton találkozik majd Jézussal. Szent Pál lesz belőle, és elterjeszti Jézus igazságát és örömhírét az akkor ismert világban.
Aki városokat foglal el vagy hősies harcban legyőzi az ellenséget, aki nagy földrajzi felfedezéseket tesz vagy nagyot alkot a tudomány és a művészet világában, az méltán vívja ki az emberek tiszteletét. Sokkal nagyobb tiszteletet érdemel azonban Szent István, aki Krisztus után elsőként győzte le szeretettel az erőszakot, s akinek igazát és tisztességét maga Isten mutatta meg vértanúsága pillanatában és az azt követő események hosszú során át.
Ha fizikai korlátaink olykor szenvedést okoznak is számunkra, Krisztushoz kapcsolódva ez is értékké válik, ez is eszköze lehet győzelmünknek és boldogságunknak – fejezte be homíliáját Erdő Péter.
Ez a mise rendhagyó, továbbra is ez a benyomásom. Csak apró jelek utalnak erre, de egyértelműen érzékelhető. Az egyik ilyen sajátosság az, hogy a többség nem mozog (nem térdel le vagy áll fel) az előírtak szerint. Ettől valahogyan az egész hangulat sokkal oldottabb, családiasabb, otthonosabb a megszokottnál. A másik, ami feltűnő, hogy sokan jelelik is, amit mondanak, imádkoznak. A leginkább szívmelengető pedig az, amikor a „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” felszólításra mindenki integetni kezd a többieknek, méghozzá úgy, hogy körbeforog, körbenéz, és igyekszik minél többekre rámosolyogni a kápolnában. Mintha minden jelenlevővel szeretne kapcsolatba kerülni, és ezáltal megélni az összetartozás élményét.
A mise utáni percekben kórus áll össze az oltár előtt, elénekli a Mennyből az angyalt, s közben minden kórustag jeleli a szöveget. Mivel a többségük nem hallja, amit énekel, az előadás kissé lebegő, és mintha egy másik világ üzenetét közvetítené. „Madarak szállnak szárnyak nélkül”, ahogy Vas István írta: nem a kifejezés eszköze, hanem a mély belső indíttatás az, ami igazán fontos. Amit látunk-hallunk, az emberi lélek győzelme a testi fogyatékosságon.
A mise után szinte mindenki a helyén marad, a padokban, nem hagyja el a kápolnát. A szomszédos teremben terülj-terülj asztalkám várja a szertartás résztvevőit, de oda sem siet át senki. Ez olyasmi, amit meg kellene tanulnunk tőlük. Akik ma idejöttek, mintha nem is akarnának hazamenni. Megadják az ünnep módját. Jelelnek, beszélgetnek, és egy nagy kosárból mindenkinek mézeskalácsot osztanak. Igaza van Erdődi atyának: valóban egyévnyi élményt, melegséget, erőt gyűjteni érkeztek.
