Az Esterházy- és a Rákóczi-„mellékszál”
A remeteség bejáratához érve lenyűgöző látvány fogadja az érkezőt. A hangulatot átszínezi a karácsony előtti időszak szépsége. Talán csak azt fájlalhatjuk, hogy e szent helyen már nem élnek barátok. Szomorúságra még sincs ok, hiszen a felújított épületegyüttes méltó módon őrzi és viszi tovább a hajdani szerzetesek szellemiségét. Vajdáné Ferpász Boglárka idegenvezetőnk mosolyogva siet elénk, és másfél órán keresztül lelkesen kalauzol bennünket a történelem és az épület labirintusában.
Gyönyörű kertbe lépünk, amelyet kicsiny házikók, a hajdani barátok cellaházai szegélyeznek, középütt egy templomtorony, mögöttünk az impozáns főépület magasodik. Ahogy haladunk befelé, fölcsendül a torony harangjátéka, az utolsó taktusok után kísérőnk hosszú történetbe kezd.
A hallott dallamról megtudjuk, hogy az Esterházy Pál Harmonia Caelestis című művéből való, és ez nem véletlen. A terület eredetileg az Esterházy-család birtoka volt, 1733-ban Esterházy József ajánlott fel a rendnek. A remeteség építéséhez szükséges építőanyagot is ő biztosította. Tizenhét cellaház épült fel. Mindegyiket más főúri család patronálta, címereik ma is láthatók a házikók bejárata fölött. A családok II. Rákóczi Ferenchez hű nemesek voltak. A fejedelem kötődött a fehér barátok rendjéhez. A szabadságharc leverése után egy Grosbois nevű település (ma Párizs peremkerülete) kamalduli kolostorában élt. Végrendeletében azt kérte, hogy halála után bebalzsamozott szívét a francia atyák őrizzék. Rodostóból – halála után – csakugyan megérkezett egy aranyszelence, amelyre ezt vésték: „Por és hamu, amelyet egykor Ferenc fejedelemnek neveztek.” A barátok eltemették Rákóczi szívét. A francia forradalom idején a kolostort földig rombolták. Az elhantolt szívnek sajnos ekkor nyoma veszett.
A rövid szerzetesi múlt
A Majkon felépült remeteség nemes patrónusai minden évben jelentős összeggel támogatták a barátokat. Ők viszonzásképp imádkoztak és misét mondtak a családok tagjainak lelki üdvéért. Arra, aki a rendbe felvételét kérte, hároméves jelöltidőszak várt, s ha az elöljáró alkalmasnak találta a szerzetesi életre, letehette az életre szóló némasági fogadalmat. Haját lenyírták, fehér ruhát kapott, és élete egyetlen imádsággá lett.
Minden cellaházhoz tartozott és tartozik ma is egy csöppnyi kert. A barátok gyógy- és fűszernövényeket, virágokat gondoztak itt. A házikókban apró kápolna is helyet kapott, volt benne egy dolgozószoba és egy fekhelyet biztosító helyiség. Az atyákat mindennap fél négykor keltette a harang. Gyógynövényeket dolgoztak fel, kegytárgyakat készítettek. Az élelmet egy laikus barát hozta és tette be a házacskák ablakába. Hosszú és szigorú böjtöket tartottak. Húst egyáltalán nem ettek. Ha egy barát valamit közölni akart, akkor az ablakba tett egy égő gyertyát vagy egy levelet, amit az ételhozó testvér megtalált. Ekkor a rendfőnök meglátogatta őt. A cellaházak egyszerűségükben is szépek. Semmi hivalkodás vagy felesleges dísz. A barokk arányos, visszafogott, mondhatni szerzetesi változata ez.
A főépület hajdan helyet adott a könyvtárnak, a konyhának, a gyógynövényszárítónak, az ispotálynak, a patikának, éke azonban a gyönyörű szerzetesi ebédlő, a refektórium, amelynek freskói eredeti pompájukban láthatók ma is. Központi képén az utolsó vacsora látható, amelyet Vogel Gergely festett. Az egyik apostol alakja kamalduli barátot formáz, aki ujjaival kettőt, illetve hármat mutat. Ezzel is jelezve, hogy karácsonykor és húsvétkor három napra itt oldották fel a barátok némasági fogadalmát. Ebben az időszakban a barátok együtt is étkeztek, és látogatókat is fogadhattak.
Az idők viharai
II. József ezt a rendet is feloszlatta. Alighogy felépült a gyönyörű remeteség, ötven év után a barátoknak menniük kellett. A területet a tulajdonosok, az Esterházyak visszavették. Egy időre bérbe adták egy posztómanufaktúrának, majd 1860-ban a főépületet vadászkastéllyá alakították. A kis házakba ekkor a kiszolgáló személyzet költözött.
A II. világháború alatt katonák lakták az épületet. Az itt állomásozó Nyevszkij alezredes parancsot kapott, hogy lövesse szét a kolostort. Talán igaz ortodox lélek lehetett, vagy egyszerűen csak egy jóérzésű ember, akinek szeme volt a szépre, ezért ellenszegült a parancsnak. Így menekült meg a főépület és a gyönyörű ebédlő a freskókkal. A szocializmus éveiben többek között autósiskola és úttörőtábor működött itt. Ekkor romlott le az épület állaga annyira, hogy az egyik szárnyát benőtte az erdő.
Az utolsó tulajdonos Esterházy Móric és felesége, Károlyi Margit grófnő volt (Esterházy Péter író nagyszülei). A grófnőről legendák keringenek még ma is. Az államosítás után nem menekült külföldre, vállalta, hogy kétkezi munkából él. Emma nevű testvérével az egyik cellaházban lakott élete végéig. Gyalog járt be az oroszlányi kertészetbe dolgozni. A sors iróniája, hogy az itt táborozó kis úttörők a gyönyörű szerzetesi ebédlőben étkeztek, délutánonként pedig felkereshették az idős grófnőt, aki mesélt nekik a kastély hajdani életéről.
A méltó jelen
A néhány éve kezdődött állami felújítás csodálatos végeredménye az, ami ma a szemünk elé tárul. A cellaházak között van olyan is, amelyik a szerzetesi életet felidéző formában látható. Kilenc ház apartmanként működik. Valódi kikapcsolódásra, lelki feltöltődésre vágyókat várnak ide. A házakban nincs térerő, internet, televízió. Mindegyikben van viszont fürdőszoba, apró konyha, étkező, háló. És végtelen sok csend.
Az újjászületett főépületben keveredik a kolostori, illetve a főúri múlt emléke. Tavasztól a nagyközönség előtt is megnyitják a gyönyörű és sok viszontagságot megélt szerzetesi ebédlőt. Megtekinthető lesz a kiskápolna, stilizált formában a konyha, a gyógynövénytároló, a pince, a borbélyszoba, a sütöde, a könyvtár, a patika, a káptalanterem. Egy kiállítás keretében a kamalduli rend hazai történetével is megismerkedhetnek az ide látogatók. Eredeti kegytárgyak és egy ma is működő lengyel kamalduli kolostorban készült művészi fotók is láthatók itt.
A remeteséghez tartozó levendulaillatú, hangulatos boltocskában is érdemes elidőzni. Itt a megvásárolható emléktárgyak közt egy pár nem a kamalduliaktól való, mégis ideillő idézet ejti gondolkodóba és indítja vissza saját életébe a látogatót: „Mielőtt megszólalsz, gondold végig, hogy amit mondani akarsz, szebb-e, mint a csend, amit megtörsz vele.”
