A Nyugat első nemzedékéhez tartozó Somlyó Zoltán fia ugyan Budapesten, a Farkasréti temetőben alussza örök álmát, ám a világviszonylatban is ismert irodalmár emlékét példásan őrzi szülővárosa. A Vörös és a Kék kápolnák körül a közelmúltban kialakított Árpádházi Szent Erzsébet emlékpark egykori temetőjében szimbolikus sírhelyet kaptak a boglári díszpolgárok. Így többek között az 1946-ban a Nemzetgyűlés elnökévé választott, majd egy év múlva emigrációba kényszerült, a lengyel és a francia menekülteket oltalmazó Varga Béla plébános emlékpadjára telepedve is elmondhatunk egy imát, de Habsburg Ottó „műkő sírját” is felkereshetjük, vagy Török Sándor orvosét, aki ugyancsak elnyerte a díszpolgári címet.
Szent és profán kapaszkodik egybe a dombon – a becses múltat és megmaradásunkat hirdetve. S köszönhető mindez az elszánt városvezetésnek, az egyházközségnek, amely a területet biztosította, s a boglári kötődésű, rendkívül kreatív kertépítész-tervezőnek, Dömötör Tamásnak és csapatának, valamint egy EU-s projektnek. Így szépülhetett meg a Temetődomb, s lett 2012-ben legújabb büszkesége Balatonboglárnak – a felújított Xantus János Gömbkilátóval együtt.
Magával ragadó a panoráma a tanúhegyekkel, csábítanak a nyári szezonban rendezett kápolnatárlatok, a Vörös kápolna előtti amfiteátrumban zajló előadások – miközben markáns levendulaillatot és rózsák édes mámorát hozza felénk a szellő. Hívogat a település 1996-ban feltárt, első, Árpádkori templomának alaprajza, vár az üveggel védett, Petrás Mária keramikusművész alkotta relief Árpádházi Szent Erzsébetről, és fülünkbe cseng a királyleánynak tulajdonított üzenet is: „Egy célotok legyen, tegyétek boldoggá az embereket.”
Kívül-belül megújult két kápolna tornya tör egymás közelében az égbe, uralva és szakrális hellyé nemesítve a dombot; jóllehet régóta nem zajlik liturgikus cselekmény Isten ódon hajlékaiban. Több mint negyven éve kiállítások kedvelt – s a hetvenes években felügyelt – színhelye a Kék és a Vörös kápolna, ám igencsak megértek már a felújításra. A nyolcszög alaprajzú, neogót Vörös kápolna 1896-ban épült, s a Gyulai-Gaál család temetkezési helyéül szolgált. Az ugyancsak neogót stílusú Kék kápolnát pedig a Körmendy család építtette negyven évvel korábban.
Legutóbb a református lelkészcsaládból származó kiváló somogyi akvarellista, a Székely Bertalan-díjas Ikafalvi Farkas Béla festőművész Fények, dallamok, hangulatok című kollekciója bűvölte el a közönséget, majd a „csángó madonna”, Petrás Mária és leánya, Alina kerámiái kerültek a kápolnák falaira.
A több mint százmillió forintos beruházás terveit készítő Dömötör Tamás a Temetődomb „komplex turisztikai attrakcióvá” alakítása során a középkori tervezési módszerekkel élt; kisebb kertek szövevényét alakította ki – egységet teremtve a környezettel, a kápolnaépületekkel, a XIII. századi templomrommal. A tervező – aki a Magyar Tájépítészek Szövetségének az elnöke – a négy alapelemre irányította a figyelmet. A kék a víz, a végtelen áramlás megtestesítője, amelyet a hatalmas területet beborító, hullámzó levendulaültetvény is jelképez; az egykori temető a földre, a földben porladó holtakra, építészeti örökségünkre emlékeztet, amit csak erősítenek a zárt, statikus, szögletes formák. A tűz a befogadás, az égbe törekvés, a fellángolás szimbóluma, s ezt az izzást a szabadtéri színpad, a bemutatott előadások sora, a publikum lelkes tapsszava adja. A levegőt e kultikus hely legmagasabb pontja jeleníti meg; a dombtető, a vízmű dombból átalakított csigalabirintus, amely az éggel, a transzcendenssel való kapcsolatra tereli a tekintetet.
1998-ban egy nemzetközi tervezői projekttel kezdődött az álmodozás, amely egy évtized múltán felerősödött. Számos ötlet született, mígnem Balatonboglár integrált városfejlesztési stratégiájában kiemelt helyet kapott a mára már megvalósított terv. Helyiek vagy idelátogatók jóleső nosztalgiával gondolhatnak a kaposvári Csiky Gergely Színház nyolcvanas években játszott nyári előadásaira, köztük Alfred Jarry Übü királyára. Vagy a kápolnatárlatokra, amelyet a hetvenes évek elején nehezen tolerált a hatalom, pedig a bemutatkozó művészeket elsősorban nem a rendszerellenesség, pusztán a művészi szabadság vágya toborozta egybe a három T (tiltott, tűrt, támogatott) időszakában. A neoavantgárd képviselői gyorsan gyanússá váltak a rendőrség szemében, de művészetüket értetlenség is kísérte, s az is előfordult, hogy a helybéliek tiltakoztak a „polgárpukkasztó”, számukra értelmezhetetlen művek láttán. A „renitens” alkotók ezért csupán négy nyáron át rendezhették meg kápolnatárlatukat Bogláron; jóllehet művészettörténeti szempontból nem megkerülhető ez az időszak. Beszélni róluk azonban nem volt tanácsos egészen a rendszerváltásig. Azt követően ismét képzőművészeti alkotásokkal várták a közönséget a kultúra, a művészeti élet és közművelődés városi irányítói.
Ennek lehetünk tanúi most is, amikor megszépülve, pazar környezetben fogadja a vendéget az Árpádházi Szent Erzsébet emlékpark, ahol – Bardóczi Sándor szakújságíró szavaival – „a tájépítész létrehozott egy, a régmúltra és a közelmúltra egyaránt reflektáló, de minden ízében mai térkeretrendszert, amely ugyanúgy ideális terep lehet a helytörténet vagy a szakralitás megélésére, mint egy új boglári művésztelep vagy egy kulturális fesztivál számára”.
A boglári kápolnák a harmadik évezredben is értékes tárlatokkal hívogatnak, Rátóti Zoltán igazgatónak köszönhetően pedig újra feléledt átmeneti Csipkerózsika-álmából a korábbi, jól bejáratott kapcsolat a Csiky Gergely Színházzal.
Az emlékparkot Várnai László helybéli plébános szentelte fel és áldotta meg, aki a plébánia vendégeivel vagy a zarándokcsoportokkal rendre felsétál a hajdani Temetődombra, amelynek a kilenc éve itt szolgáló pap a „keresztapja”. A plébániaudvaron ugyanis áll egy Árpádházi Szent Erzsébet-szobor, ezért gondolta úgy, hogy a királyleányról nevezzék el a területet, amelyet Balatonboglár ékkövének tart. Nincs egyedül ezzel a véleményével.
Fotó: Kovács Tibor
