Fent a hegyen teljes volt a virágillatú csend, csak a tücskök ciripeltek és a madarak énekeltek. Percekig gyönyörködhettünk két sárgarigó koncertjében. Az egyikük az erdőben, a másikuk a gyümölcsfák lombjai között rejtőzött, és szabályos időközönként küldték egymás felé a jól ismert, kedves „huncut a bíró” flótát.
Forrón, már-már nyáriasan tűzött a nap, a rezzenéstelen kék ég Görögországot idézte. Gyengén lengedezett a szél, aminek aligha örültek a vitorlások a Balatonon. Távcsővel néztük őket, sokan voltak, fehér és színes vitorlák, de alig mozdultak, szinte egy helyben ringatóztak a vízen. A szőlők között körben vezető úton láttuk a vaddisznók éjszakai portyáinak nyomait. Sokan panaszkodnak rájuk. Gyakran már az esti szürkületben elindulnak az erdőből, és feltúrnak mindent, ami az útjukba kerül. Láttuk azt az erős orrukkal az egyik kerítés alá fúrt, széles lyukat is, amelyen át a fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt mély, szakadékos Péntek-árokba járnak, talán dagonyázni. Az út mentén mindenütt virágok nyíltak. A szakkönyvek lekicsinylően gyomoknak nevezik őket, én mégis szeretem és csodálom valamennyit, mert egyszerűségükben is szépek, gyönyörűek. A pipacs például akár a rétek és útmenték királynője is lehetne. De szép a többi is, a sárgán virító orvosi somkóró, a farkaskutyatej vagy a betyárkóró. Nélkülük szegényesebb, szomorúbb lenne a határ.
Edit ebédet is hozott, és amíg a szőlővel befuttatott pergolaspárga alatt a finom spárgalevest kanalaztuk, újra megszólalt az egyik erdei sárgarigó, majd dalolni kezdett egy énekes rigó is. Mindig ilyen ebédet kívánnék magamnak. A desszertet egy cseresznyefa szolgáltatta, ágai tömve voltak nagy szemű, sötétvörös gyümölccsel. Utána újabb sétát tettünk. Vándorlepkét pillantottunk meg, amely nemrég érkezhetett dél felől, hogy aztán egy vagy két nemzedéke szülessen itt, melynek egyedei ősszel újra dél felé repülnek. Nagyon sok szitakötő mozgott a levegőben. Egy nagytestű faj egyedei, talán a sebes acsáéi, de sajnos egy pillanatra sem ültek le, hogy a távcsővel a potrohmintázatuk alapján meghatározhattam volna őket. Folyamatosan vadásztak, még véletlenül sem pihentek meg. Az egyik kerítésen házi rozsdafarkú ült, a magasban némán keringett egy egerészölyv, majd lassan távolodva eltűnt a hegy mögött.
A fiamék maradtak, én a délutáni vonattal jöttem vissza Budapestre. Amíg a badacsonytomaji állomáson vártam, szomorúan láttam, hogy egyetlen molnárfecske sem repül az épület körül. Pedig korábban egész kis telepük volt itt, sárfészkeiket a gerendákra építették. A felül acélkék, alul hófehér, kedves, rövid hangokkal repkedő madarak hiánya volt ennek a szép napnak az egyetlen szomorúsága.
