Freddie Quell (Joaquin Phoenix) nem sokkal a II. világháború után sikertelenül próbál beilleszkedni a békés hétköznapokba. A sors éppen Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman) hajójára veti, akiről kiderül, hogy valamilyen pszichológiai praktikákra hasonlító módszer kidolgozásán fáradozik, melyet csak úgy nevez, hogy az Ügy. Nem derül ki pontosan, hogy Freddie már eredetileg is valamilyen mentális zavarral küszködött-e, vagy a harcok tették tönkre, és azt sem tudjuk meg – pedig 144 perc áll rendelkezésre –, hogy Dodd pontosan mit is tanít láthatóan egyre nagyobb számú hívőseregének. Az emlékezés előző életekre, a tengerészet fontos szerepe és a trillió évekre hivatkozás miatt valóban úgy tűnik, hogy a szcientológia születésének lehetünk tanúi, ám semmilyen igazán jól beazonosítható ténnyel nem találkozunk. Marad tehát a találgatás.
A rejtélyességet csak növeli, hogy Anderson filmjének középpontjába Dodd és Quell kapcsolata kerül. Látjuk, hogy a mester valamiféle kísérleti alanynak tartja Freddie-t, bizonyos módszereit rajta próbálja ki, és a többieknek vele mutatja be az eljárást. Mindeközben mintha azt is sugallná a rendező, hogy Dodd módszerei merőben légből kapottak. Sokszor tűnik úgy, hogy semmi nincs átgondolva abból, amit híveinek vagy Freddie-nek mond. Egyszerűen improvizál.
Freddie számára a mester az egyetlen biztos pont a zűrzavaros világban. Legalábbis látszólag. Ezért is támadja meg a Doddot letartóztató rendőröket vagy éppen a mester könyvét kritizáló munkatársat. Fanatizmusa azonban nem csak kifelé irányul: önmagát is erővel kényszeríti, hogy végrehajtsa a mester utasításait. A film egyik kulcsjelenete, amikor mindketten fogdába kerülnek, méghozzá egymás melletti zárkákba. Freddie mindent szétver maga körül, miközben leleplező szitkokat vág mestere fejéhez. Dodd magára erőltetett nyugalommal, gépiesen ismételgetett vulgárpszichologikus tanaival próbálja leállítani. A néző pedig úgy érzi, nincs két különbözőbb ember a földön.
A talányosság érzését Phoenix és Hoffman alakítása is fokozza. Szinte minden jelenetben kicsit másként játszanak, valamin erősítenek – vagy éppen elvesznek a karakterek előzőleg megismert jellemvonásaiból.
Mit láthatnak tehát azok, akik megnézik a hazai mozikban is The Master címen futó filmet? Egy homályos tanokra épülő szekta felemelkedését? Egy háborús veterán poszttraumás kínjait? Netán a két ember között kialakuló függőség mélylélektani elemzését? Talán mindegyiket. És egyiket sem igazán.
