Az utolsó vacsora szimbólumai

Fotó: Lambert Attila

Az Újszövetség utolsó vacsorája a zsidó hagyomány szerint megült szédereste. Hogyan zajlott ez Jézus korában?

– Akkoriban a zsidóság már mintegy ezerháromszáz éve ülte meg évről évre a széderestéket. Az elsőt még az egyiptomi fogság utolsó napján tartották, amikor Isten – Mózesen keresztül – azt parancsolta, hogy a kivonulás előtti napon mindenki egyen keserű füvet, kovásztalan kenyeret, és egyen a közösen levágott állatáldozat húsából, éjszaka pedig induljanak útnak – ez a megőrzés éjszakája. Később a Tóra megparancsolta, hogy ez az ünnep tartson hét napon keresztül, annyi ideig, mialatt a kivonulástól eljutottak a Sás-tengerig, vagy­is a spirituális megszabadulástól a fizikai megszabadulásig. A talmudi kor rabbijai még jobban kiemelték az emlékezés és az elmesélés fontosságát. Ők definiálták, mi is a kovász, mi a keserű fű, és mi maga a szédereste, ami azt jelenti: a rend estéje. Azaz minden évben végig kell játszani, újra kell élni a kivonulást, a rabszolgaságtól a szabadságig. Sőt, négy különböző módon kell elmesélni a fiaknak, mi is történt Egyiptomban. Így évről évre új kérdésekkel és új válaszokkal bővült, és ma is bővül a szédereste.
A rítusok a polgári időszámítás előtti II. században már szinte pontosan le voltak írva. Rabbi Jehuda időszámításunk szerinti 200-ban zárta le a szóbeli tan alapkönyvét, amely – többek között – leírja, hogyan kell kérdéseket feltenni, mit kell elmesélni, mit kell az asztalra tenni, és mi az az ötfajta gabona, amely legalább tizennyolc percen át vízzel érintkezve erjedésnek indul és kovásszá válik.
A Tóra a sok szertartás mellett azt is előírta, hogy nem lehet a birtokunkban semmiféle erjedő dolog. Az ünnep leg­ismertebb neve pészah, ami azt jelenti: elkerülés. A név eredete tórai, hiszen a tizedik csapásnál a zsidó házakat elkerülte a pusztítás angyala.
A pészah szó másik jelentése maga a pészah-áldozat, ami arameus nyelven piszcha, ­ebből ered a magyar pászka szó is.

Kezdettől fogva változatlan az ünnep rendje?

– A Misna korában már megvolt a szertartás rendje kérdésekkel, válaszokkal, szimbolikus ételekkel, négy pohár borral és utóétellel. Ám ez még messze nem a mai szédereste, hiszen az folyamatosan változik. A hagyomány határozottan biztatja a szédervezetőket, hogy tegyenek fel új kérdéseket, mindig új és újabb oldalról közelítsék meg a szabadság kérdését. A ma általunk használt útmutató a Hágádá. A szó elbeszélést jelent, és a „meséld el fiaidnak” tórai parancsból (M II. 13/8) ered. A Hágádá mai formája – a végén található dalokkal – a középkor végén állt össze, de bármikor lehet hozzátenni.

Miért fontos, hogy ennyire szigorú rendje legyen az estének?

– „Minden család fogjon egy bárányt”, „véréből tegyenek az ajtófélfára”, majd „egyék meg a húst együtt” – így kezdődött. A pészah identitásünnep. Kicsit viccesen azt is mondhatnám, hogy ha őseink annak a báránynak a vérét egy tálban kitették volna egy asztal közepére, Isten azt is látta volna. Miért kellett mégis bekenni vele kívülről a szemöldökfát? A válasz logikus: mert csak az a nép alkalmas önálló országban az önálló életre, amelyik fel tudja vállalni az azonosságát. Ha ez sikerül, akkor eléri a megváltás, ha nem, akkor ott marad Egyiptomban, ami szimbolikus hely is lehet, az örök szolgaság helye.
A pészah vallásjogi törvényei nagyon szigorúak. A hagyomány szerint pészahkor „zéró tolerancia” van a kovászra. Ha a húslevesbe beleesne egy méhecske, akkor azt ki lehet halászni, és a levest meg lehet enni, ám ha a legkisebb morzsaszem is beleesik, akkor ki kell önteni az egészet. A törvény szigorúságával kapcsolatban rengeteg kommentár van, csak egyet említenék. Az erjedő rész szimbolizálja a romlandóságot, és egy szabadságra vágyó népben a legkisebb erjedés sem lehet jelen, mert az átterjed a másikra és a harmadikra. Ez pedig akár egy közösség végét is jelentheti.
Az ünnepre nagyon alaposan elő kell készülni. Mindent ki kell takarítani, mindent át kell nézni, a nadrágok hajtókáját, a kisgyerekek párna­huzatát… Az ünnepet megelőző napon (idén csütörtökön este) gyertyafénynél tüzetesen át kell vizsgálni az egész lakást, minden kis zugba be kell kukucskálni, és ami kovászost találnak, azt meg kell semmisíteni. Amit nem semmisítünk meg, azt is ki kell vinni a lakásból, és el kell adni.

Az utolsó vacsorán a legfiatalabb tanítvány ül Jézus mellett. A széderestén pedig mindig a legkisebb fiú ül a családfő mellett. Miért?

– A legkisebb fiúnak fel­adata van. Fel kell tennie négy kérdést, amelyek a Talmudban le vannak ­írva. „Mindennap eszünk kovászost és kovásztalant, ezen az éjszakán miért eszünk csak kovásztalant? Mindennap mártogatás nélkül eszünk, ezen az éjszakán miért mártogatunk kétszer is? Mindennap eszünk mindenféle zöldséget, ezen az éjszakán miért eszünk csak keserű füvet? Mindennap eszünk főtt és sült hús is, ezen az éjszakán miért eszünk csak sült húst?” Ám ezt a negyedik – már a talmudi korban sem aktuális kérdést – felváltotta a következő: „Mindennap eszünk ülve és oldalra dőlve, ezen az éjszakán miért eszünk csak oldalra dőlve?”
A szédereste játéka, hogy a gyerek énekelve kérdez, és a családfő válaszol. Az este végén az érdeklődés fenntartása érdekében a kisgyerek eldughatja a maceszt, az apuka pedig kéri, hogy keressék meg együtt, és azzal a macesszal fejezzék be a széderestét.
Ez az ünnep héber nyelven zajlik, de a magyarázatokat magyarul adjuk. A klasszikus szövegeken nem változtatunk, azok héberül hangzanak el, ahogyan néhány dal is, de a narratív részeket magyarul mondjuk. A családi széderestéket az elmúlt évszázadban sok helyütt felváltották a közösségi széderesték.

Miért kell oldalra dőlve enni?

– Minden szimbólum ugyan­arra a dologra utal: a szabadságélményre. Az oldalra dőlés az urizálás jele. Így oldalra dőlve, fekve ettek a görögök, a rómaiak, ezt láthatjuk például az ókori vázákon és képeken is. Ha fekve eszünk, úgy érezzük, úriemberek vagyunk, vagyis szabadok.
A zsidóság – többek között – abban is különbözik a kereszténységtől, hogy nálunk nem lehet hit által üdvözülni, csak tettek által. Amit Isten kér tőlem, azt teszem: ha azt kéri, ne egyek kovászosat, akkor nem eszem. És ha a hagyomány azt mondja, dőljek oldalra, akkor oldalra dőlök, hiszen így tette apám, nagyapám, dédapám is.

Miért keserű füvek vannak az asztalon?

– A Tóra azt írja elő: kovásztalan kenyeret egyetek keserű fűvel. A keserű fű a keserű munkát szimbolizálja. Rengeteg más dolog is van az asztalon, és mindennek megvan a maga jelentése: a sós víz a könnyeket szimbolizálja, egy almás-diós mártogatós keverék a malterra emlékeztet, a zöldség a jólétet fejezi ki, a tojás a gyászt és sok minden mást… Rengeteg szimbolikus ételt eszünk, elgondolkodunk ezek jelentésén, magyarázzuk azt. Mindig meg szoktam kérdezni, hogy valakinek esetleg eszébe jut-e valami új magyarázat.

Négy pohár borról is szó van, és egy ötödikről, amit nem isznak meg.

– A Talmud előírja, hogy a négy pohár bor nem hiányozhat az asztalról, akkor sem, ha valaki nagyon szegény. A Tóra egy mondaton belül
(M II 6/6) négy igével írja le a kivonulást: megmentettelek, megváltottalak, magamhoz vettelek, kihoztalak. Ám a következő mondatban van egy ötödik ige is: beviszlek. A Talmud kérdése, hogy vajon ez az ötödik szó beletartozik-e a megváltás szavai közé. Az ötödik pohár – amit Élijáhu vagyis Illés serlegének neveznek – ezért (is) van. Élijáhu a messiás hírnöke, és amikor majd eljön, akkor kiderül, hogy ez az ötödik szó, a „bevitel”, vajon a megváltás része-e. Ma is meg kell inni négy pohár bort, a gyerekek piros szőlőlevet kapnak.
Van még egy fontos pedagógiai hagyomány. Amikor a tíz csapásról olvasunk, minden csapásnál egy-egy csepp bort ki kell hinteni a pohárból, mert Isten teremtményei haltak meg, sebesültek meg a csapásokban. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az örömünk nem lehet teljes, ha bármiféle tragédia van a világban.

A lábmosás hagyománya létezett Jézus korában?

– A lábmosás nincs benne a zsidó szertartásban. A széder­este folyamán kétszer van kézmosás: először csak a szédervezető mos kezet, mielőtt beletunkolja az első zöldséget a sós vízbe – ez a rituális tisztaságról szól. A második már mindenkire vonatkozik: a macesz­evés előtt mindenki kezet mos, és áldást is mond utána. A Tórában csak egyszer fordul elő lábmosás, ám az a széderestének nem része, leg­alábbis askenázi vidékeken.

Isten dicsőítésével zárul az este. Ez is ősi hagyomány?

– A bölcseink elrendeltek hét parancsolatot, amelyek
a Tórában nincsenek benne, de úgy kell tekinteni ezeket, mintha tórai eredetűek lennének. Ilyenek a mindenki által ismert posztbiblikus ünnepek, a hanuka, a purim története, és idetartozik az is, hogy ünnepekkor mondjunk el egy zsoltárfüzért a Jóisten dicsőségére. Ez a Hallél nevű ima (113–118. zsoltár) szerves része a széderestének. Ma már nem ezzel végződik az este, hanem az imarész után következnek még a kedves oktatódalok. Az utolsó mondat pedig ez: „Jövőre Jeruzsálemben!”
Hozzá kell tenni, hogy a második széderestén elkezdjük számolni az ómert, negyvenkilenc napig, a sávuot ünnepig. A negyvenkilencedig napra érkeznek el a zsidó emberek Egyiptomból a Sínai-hegy lábához. A kedvenc pészahi mondókám (középkori dalom), az Egy az Isten. Tizenhárom kérdésen megyünk végig. Ez már a kötött széderrend utáni lazulás szakasza.

Az ünnep idejét a hold állása határozza meg. Mikor van pontosan?

– Niszán hónap 14. napja – mint a kereszténységben – mozgó ünnep. A tavaszi időszak első hónapjának teliholdjánál kezdődik el a pészah. Ez a bibliai első hónap, innentől számít a zsidó év, csak később vezették be az őszi újévet. A Tóra alapján Niszán hónap 15-e egynapos ünnep, a diaszpórában azonban minden ünnep kétnapos, míg Izraelben (az újév kivételével) ma is egynaposak az ünnepek. Ennek oka, hogy a Talmud kora előtt nem volt öröknaptár, a hónapokat úgy hirdették ki, hogy tanúk jelentkeztek, akik látták, amikor a hold megújul, és ezt jelentették Jeruzsálemben. Akkor megállapították és ünnepélyesen kihirdették, hogy az új hónap elkezdődött. A diaszpóra egyre növekvő távolsága miatt aztán mind bonyolultabb lett az ünnep idejének kihirdetése, hiszen az újholdat csak a jeruzsálemi bíróság jelenthette ki. Futárok vitték a hírt szerte a világba, Babilóniába, Egyiptomba. A jeruzsálemi ítélőtábla félt, hogy Izraelen kívül – a nagy távolság miatt – esetleg elcsúszik a nap, ezért azt mondták, hogy minden ünnep legyen két­napos. Jézus korában azonban csak egy napot ünnepeltek.
Ám az évezredeken átívelő üzenet közös: „tikun olám”, azaz mindenki részt tud kérni a világ még jobbá tételéért folytatott nemes munkából. A pészah, a szédereste erről szól. Isten gondoskodó jelleme találkozik az ember nem mindig gondoskodó egyéniségével, és azt emeli fel a magasba. Történetekkel, mesékkel, hagyománnyal, törvényekkel.