Már régóta szeretnék egy ilyen régi, kék húszast. Odahaza van már zöld tízforintosom, barna ötvenesem, piros százasom, lila ötszázasom, zöldszínű ezresem. Csak a húszas, az hiányzik a gyűjteményből. Magam sem értem, miért őrizgetem ezeket a bankjegyeket, amelyeknek egy része kamaszkoromban járt kézről kézre.
Azokban az években hallottam először Hegedűs István öttusázóról, akit a húszforintoson szereplő férfiakt modelljének kiválasztottak. Az idősebbek még emlékezhetnek a bankjegy hátoldalán látható, jobbjában kalapácsot, bal kezében búzakalászt tartó atlétára, akinek az arcképét retusálták. Nem Hegedűs István képmása volt a pénzen. A húszforintos 1948-ban került forgalomba, a testtartás, a tekintet mind az akkori idők szellemét tükrözi. A honi képzőművészetet is megbénító szocialista realizmus egyik előképe „a fordulat évéből”.
Hegedűs István az 1956-os forradalom mártírja. Alap- és középfokú tanulmányait szülővárosában, Nyíregyházán végezte, majd a Testnevelési Főiskolán szerzett tanári diplomát. 1948-ban megnyerte a magyar bajnokságot, a válogatott keret tagja, később edző lett. Jó lovasként filmben is kapott dublőri szerepet. Az Élelmiszeripari Technikum megbecsült és szeretett testnevelő tanára volt. A sportolók úgy nevezték, hogy „Fityula”. A Terézvárosban lakott. Hazulról indult 1956. október 24-én hajnalban edzést tartani a Sportuszodába, amikor a Szófia utcánál egy golyó halálos sebet ejtett testén. Mindez egy nappal a harminckettedik születésnapja után történt. A Hajós Alfréd Uszodában és a sportpályákon futótűzként terjedt a hír: „Fityula meghalt…”
Kik adták le a lövéseket és miért, arra nincs válasz. Állítólag a Szófia utcában kommunista kiadványokat égettek az utcán, amikor befordult a sarkon egy ávósokkal teli tehergépkocsi… Mások szerint tankról adták le a végzetes lövéseket a sorban álló védtelen emberekre… Rengetegen haltak meg úgy 1956 őszén, hogy elindultak valahová, ahová sohasem érkeztek meg. Hegedűs Istvánt a tanítványai, a Vasas úszói várták a Margit-szigeten. Talán azon a hajnalon nemcsak azért indult el, hogy megtartsa az edzést, figyelmeztetni is akarta őket: vigyázzanak magukra és a családjukra, eszükbe ne jusson vakmerőnek lenni, nekik a sportban kell győzelmet aratniuk, és nem a barikádokon. Csakhogy a forradalmakban nincs fair play. Nincs szemtől szemben zajló küzdelem.
Hegedűs István már nem élt, amikor a sortüzek eldördültek a Parlament előtt, a Köztársaság téren vagy az ország más pontjain. Nem érhette meg a szabadság eufóriáját sem, mely néhány napra kifényesítette az elnyomottak lelkét. Nem látta halottak napján a tereken frissen hantolt sírokat. És nem hallhatta Nagy Imre miniszterelnök november 4-én elhangzott kétségbeesett szózatát a magyarokhoz és a világ nemzeteihez.
Addigra túl volt már az utolsó tusán, melyet olyan ellenféllel vívott, amit végső soron senki le nem győzhet. Akadtak szerencsésebbek, akikkel nem végzett az orvlövészek golyója, elsüvített mellettük vagy csak súrolta testüket. Másokért meg órákig küzdöttek a vágóhídra emlékeztető műtőasztalokon. Tudunk csodával határos esetekről is, amelyekben nincs ésszel felfogható magyarázat arra, hogyan épült fel valaki a súlyos sebesüléséből. Ahogy arra sincs válasz, miért vált mártírrá az a Hegedűs István, aki soha sem ártott senkinek.
Ötszázat adok a húszasért, és tűnődöm a kitárt karú atlétán. Szeretnék mindent megtudni erről a bajnokról, akinek az utolsó tusában kivívott megváltás volt a legnehezebb harc. Szeretném látni az igazi arcát és nem azt, melyet a bankjegyre préseltek a nyomdagépek. Úgy hiszem, a bajnok arca összerakható a csoda elkeskenyedő réseiből, a frissen hantolt sírok némaságából, a templomok feldíszített oltáraiból, a szenteltvíz hűvösségéből, és Jézus Krisztus gondviselő mosolyából, aki Atyja jobbja mellől azon a hajnalon is elindult a Budapest utcáin kivégzettekért.
