Budai Parmenius István 1555 körül születhetett a három részre szakadt ország területén, a török uralom alatti Budán, valahol a mai Úri utca tájékán, annak egyik lakóépületében. Abban az utcában, amely Mátyás virágzó humanista udvara idején a budai olaszok utcája is volt, a Mária Magdolna-templom szomszédságában. Parmenius Istvánnak máig tisztázatlan pontos születése, amint nevének eredetéről is több elképzelés született. Több kutató (Kropf Lajos, Ács Tivadar, Kovács Sándor, Klaniczay Tibor, Gömöri György, Prágay Dezső, Molnár Máté) szerint valóban a Várban született a tudós humanista és világutazó költő. Neve eredetileg – Molnár Máté következtetése szerint – Paizsjártó István lehetett. A mai Úri utca elődjének tartható, a Mindenszentek templomához vezető „Mindszent-utca mahalle” vidékén. Az utca környékének török adóösszeírásában, a „defterekben” bukkannak fel Paizsjártó András fia és Ferenc (a testvér) nevei. Buda szülötte tehát – a „Budai” elnevezést inkább már a peregrinációs utazások, európai egyetemi kapcsolatok alakítása idején kapcsolta a nevéhez, az akkor szokásos módon. Egyes elképzelések szerint a család Budáról Erdélybe menekült, s a gyermek Kolozsvárott tanult, de ez nem igazolódott, amint a ráckevei és felvidéki iskolákban való tartózkodása sem. Nem kizárt, hogy alapos és egyre bővülő ismereteket kaphatott (elemi és középiskolai szinten) már Budán, a Mária Magdolna-templom közelében, a protestáns lelkész által is működtetett iskolában, illetve a mai Nagyboldogasszony-templom melletti (ma a Hilton Szálló oldalában jelzett), a XV-XVI. században oktató iskolában. Nem ismert Parmenius István sárospataki vagy debreceni tartózkodása, de kálvinista lévén nyilvánvalóan ilyen – magas szintű latin műveltséget adó – iskolákat látogathatott itthon, amint külhonban is. A jómódú szülők támogatásával induló ifjúnak háromesztendős európai utazása „a kiváló emberek megismerését” célozta, valamint világlátásának, kapcsolatainak bővítését is. Az ifjú 1579 nyarán hagyhatta el Budát. Bécsen, Prágán, majd a német tartományokon keresztül érkezhetett Wittenbergbe, Heidelbergbe (1578- 79-ben), majd Strasbourgba, Bázel és Genf egyetemeire, előadások meghallgatása céljából, még észak-itáliai egyetemlátogatásai előtt (Padova, Velence, 1580-81). „Vándorlásaim során csaknem három esztendőn át nemcsak a tudomány jó néhány hajlékát, hanem sok bölcsen berendezett államot, több kitűnő szervezetű egyházat is módomban volt megismerni” – írja. Az Erdélyt megjáró Sir Henry Untonnal még Bázelben kötött barátságának köszönheti angliai „karrierjét” – Európa bejárása után vele érkezett Londonba. Ott jelent meg első, neki ajánlott „kultikus karddala”, a „Paean”. A magyar költő e művét barátja birtokán, a berkshire-i Wadleyben írta, 1581-ben. Ez év nyarán vagy őszén érkezett Oxfordba. Ott a kor ismert geográfusa, a Wolsey kardinális által alapított Christ Church College tanára, Richard Hakluyt pártfogásáról biztosította, látva nagy tudásszomját és tehetségét. Ő vezette be a város tudós köreibe, több neves utazóval megismertetve – közöttük Humprey Gilbert admirálissal, aki az észak-amerikai területek birtokbavételére kapott megbízást I. Erzsébet királynőtől. Így ír erről: „Miközben London kiválóságai előtt tisztelegvén, megismerésükön fáradoztam, kitűnő és fényes tudású barátom, Richard Hakluyt elvitt hozzád, tájékoztatván, hogy nagyszerű személyedben gyarmatosító hajót készülsz vezetni egy új földrészre.” De végül is hogyan is jutott el a költő a nevezetes Epibatikonig, azaz a „hajóra szállást ünneplő költeményéig”? Gilbert admirális két expedíciót vezetett az Újvilágba, a másodikhoz csatlakozott Budai Parmenius István, a már ismert költő. 1583. június 11-én a dél-angliai Plymouth kikötőjében bontott vitorlát az öt hajóból álló flotta, amely ötven nap után, augusztus első napjaiban kötött ki Új-Fundland partjainál. Az egyik hajó legénysége az indulás után két napra – járvány kitörését színlelve – visszafordult, de mint kiderült, a francia halászhajók kifosztásában „jeleskedve” visszatért Plymouthba. A másik négy hajó (a Delighton, a Golden Hind, a Squirrel és a Swallow) tovább folytatta útját. Utóbbinak Maurice Browne lett a kapitánya, s ezen utazott Budai Parmenius István, az események verses megörökítésére felkért költő. Július utolsó napján, az 51. szélességi foknál elérték az Újvilág partjait. Furcsa köd vette körül őket, ezért a hajók szétszóródtak, és napokig keringtek. 1583. augusztus 4-én szálltak partra először, és 5-én a költő szemtanúja volt Új-Fundland sziget birtokbavételének, amikor Gilbert a helyi halászokat is összetoborozva (mondhatni a brit gyarmatosítás egyik „nyitányaként”) szólt hozzájuk a királynő nevében. A költőt sajnos a bekövetkező katasztrófa megakadályozta abban, hogy az eseményeket alaposabban feldolgozza. Augusztus 6-án kelt levelében az ott látott spanyol és portugál hajók leírása mellett bemutatta a sziget élővilágát: a gazdag halállományt, és az első magyarként ő ír a „fehér medvékről”. Levelében szót ejt a nagyon magas fűről, a talált ércekről, sok érdekes adatot közöl a szigetről barátjához, Hakluythoz írott soraiban. Az oxfordi barátnak címzett levelet 1600-ban, az általa kiadott utazások gyűjteményének (Voyages Navigations…) III. kötetében jelentették meg. Parmenius még elutazása előtt megírta azt a költeményt, mely később szintén ebben a kötetben látott napvilágot De Navigatione (Tengeri utazás) címmel. Az augusztus 20-án továbbinduló hajóraj a Sable-sziget közelében hatalmas szélviharba került, és augusztus 29-én, a reggeli órákban a közel százfőnyi legénységgel terhelt Delight nevű hajó is zátonyra futott, majd elsüllyedt. Az eltűntek között volt a magyar származású költő is, aki elsőként írt verset az Újvilágról. A krónikák megjegyzik: ő talán hazájából vihette magával a kíváncsiságot, a romlatlan bennszülöttek lakta ismeretlen tájak iránti vonzódását, valamint az Erzsébet-kori Anglia kultuszát, s azt az elképzelését, hogy „a kettő találkozásából valamiféle új aranykor” születik. Csak egyetlen hajó, a Golden Hind tudott viszontagságos úton visszajutni Angliába. Az expedíció négyszázadik évfordulója alkalmából a kanadai kormány és a kanadai magyarok örökítették meg Új-Fundland szigetén, Saint John’s városában Gilbert admirális és az Újvilágot verses formában elsőként leíró magyar emlékét a sziklákra helyezett két emléktáblával. Hogy Angliában mennyire becsülték Parmeniust, az egy túlélő leveléből is kiderül: „A hajótörésben csaknem száz lélek pusztult el, köztük egy nagy tudós is, egy magyar, aki Buda városában született. Kegyességből és jótettek iránt való hajlandóságból vett részt a vállalkozásban, szándékában lévén, hogy latin nyelven megörökítse ezen felfedezésben az arra érdemes cselekedeteket és dolgokat, nemzetünk dicsőségére, melynek díszére válna ezen ritka szónok és ritka tehetségű költő ékes stílusa.”
Magyar Emlékekért a Világban Egyesület
