A kérdésre, hogy meglátása szerint mi a titka sikerének, érdekes feleletet ad: „Ötvenéves voltam, amikor az első írói sikert elértem. Kortársaim már mind befutott alkotók voltak. Nem akartam (nem is tudtam volna) versenyezni senkivel. Nagy lelki nyugalomban tettem a dolgom, görcs nélkül. Azt hiszem, ez is a siker egyik titka. Első könyvem (Szonyecska) franciául jelent meg Nyugat-Európában, a kilencvenes években. Felfigyelt rám a Nyugat. Jókor voltam jó helyen. Ez a másik titok: a szerencse.”
Ugyanakkor igazi sikernek nem a világhírnevet tartja: „Számomra a legnagyobb elismerés az, hogy Kelet-Európában is olvassák és szeretik a könyveimet. Olyan országokban, ahol bennünket, oroszokat teljesen érthető okokból még ma sem látnak szívesen. Utolsó nagy »vívmányom« az, hogy Ukrajnában is jelent meg könyvem. Önök is sejthetik, mit jelent ez. Az irodalom győzelme a politikán többet ér bármilyen díjnál.”
S hogy a népszerűséget illetően mi a helyzet hazájában? Enyhe iróniával erre a kérdésre is őszintén válaszol: „Nem mindenki rajong értem. A zsidóknak nem vagyok elég kóser, a keresztényeknek nem vagyok eléggé igaz hitű pravoszláv. A Daniel Stein, tolmács című regényemet botrány kísérte. Ekkor értettem meg, amit amúgy is sejtettem, hogy a zsidó-keresztény párbeszéd még várat magára. Imágó című regényem, amely a saját nemzedékem melletti kiállás könyve volt, sem tetszett mindenkinek. Akadtak, akik egyenesen hazaárulónak neveztek. Megdöbbentő volt számomra, hogy fiatal emberek ma, Oroszországban sztálinista elveket vallanak, és ők támadnak nekem.”
Ulickaja a mai orosz valóságot sem takargatja. Kritikával, időnként pesszimizmussal beszél honfitársairól:
„Az orosz irodalom kedvelőiben élhet egy olyan elképzelés, hogy nálunk mindenki Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvas, és az orosz lélek mereng a lét értelmén. A valóságban azonban az emberek hetven százaléka nem olvas könyveket, és az olvasók közül is csak hét százalék vesz a kezébe szépirodalmat. Óriási szociális egyenlőtlenségek vannak országszerte. A bulvármédia nálunk is ugyanúgy pusztít, mint másutt. A szép gondolat pedig, hogy az irodalom jobbá tehet egy népet, már számomra sem hihető. Legsúlyosabb tanúbizonyság erre az a tény, hogy a száműzött és végre hazatért Nobel-díjas Szolzsenyicinre a kilencvenes években alig valaki volt kíváncsi. Annak a népnek a gondolkodásán, amelyik később önként megválasztotta elnöknek a KGB egyik hajdani munkatársát, ezek szerint egy ilyen nagy formátumú ember és író sem tudott változtatni. Új könyvemben helyet kapott a börtönbüntetését töltő (azóta kegyelmet kapott) Hodorkovszkijjal való levelezésem is. A volt oligarchával természetesen sok mindenben nem vagyunk egy véleményen, de meg akartam érteni, mi történik az országunkban. Amennyire tőlem telt, fel akartam fejteni, mi mozgatja a hatalmat. Mondanom sem kell, ez sem tetszett mindenkinek.”
Novelláiban, regényeiben hangsúlyos szerepet kapnak az emberi viszonyok, a nők helyzete, a megváltozott társadalmi berendezkedés. A kérdésre, hogy miként látja a család mai helyzetét, szintén köntörfalazás nélkül válaszol: „Ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint a Nyugat. A családok nálunk is szétesőben vannak, vagy szétestek. Sajnos én is kétszer váltam. Pedig a család nagyon fontos, a legfontosabb. Újra kell értelmezni a hozzá való viszonyunkat. Ugyanakkor az is tény, hogy a nők pszichéje megváltozott az utóbbi évtizedekben. Mások a mai nők, és az életre több recept van, mint régen. Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nehézség. Nem vagyok feminista. Vallom, hogy a jogokért nem küzdeni kell. A nemek között is szövetségre van szükség, és nem harcra. Hiszen a harc teszi tönkre a házasságokat is. Ezt sajnos tapasztalatból mondom.”
Az Örökbecsű limlom megírásának körülményeiről így vall: „Beteg voltam, amikor írtam. Műtéteken estem át, kemoterápiára jártam. Írás közben arra gondoltam, ez a könyv lesz az utolsó. Válságponthoz értem, és azt éreztem, mindent ki lehet dobni. Az életemben a legértékesebbnek hitt dolog is limlom csupán. Fel kellett tennem a kérdést: mi marad? Rádöbbentem, hogy amim marad, az a kevéske idő, amit még itt tölthetek. Ekkor örülni kezdtem az életnek. Tulajdonképpen az öröm az, ami marad.”
Arra a kérdésre pedig, hogy csakugyan az utolsó-e magyarul most megjelent könyve, így hangzik Ulickaja mosolygós válasza: „Nem, ez az utolsó előtti volt, mivel most megint írok egy utolsót.”
