Keveset hallunk arról, hogy egészen 1963-ig a zsidóság egyhangúlag az elismerés és a hála hangján nyilatkozott Pacelli pápáról. Mindez akkor változott meg, amikor Rolf Hochhuth az úgynevezett seat twelve névre keresztelt rágalomhadjárat keretében, KGB-ügynökök támogatásával megírta hírhedt regényét. Pinchas Lapide, Izrael milánói konzula a háború után úgy nyilatkozott, hogy „XII. Piusz pápasága alatt a katolikus egyház több mint hétszázezer – egyesek szerint nyolcszázezernél is több – zsidót mentett meg a náciktól. Ezzel megelőzött minden más egyházat, vallási szervezetet, világi intézményt együttvéve”. 1943. októberében több ezer zsidó talált menedékre a castelgandolfói pápai rezidencián. 1958-ban, Golda Meir miniszterelnök az ENSZ-ben úgy fogalmazott, hogy „a tíz évig tartó náci terror idején, melynek során népünk borzalmas szenvedést élt át, a pápa fölemelte hangját, hogy elítélje a hóhérokat, és kifejezze együttérzését az áldozatok iránt.” Nem hallottunk arról, hogy Roosevelt, Churchill, de Gaulle és Sztálin nyilvánosan felemelték volna szavukat a zsidók érdekében. De arról sem, hogy az ellenállók, akik vonatokat robbantottak szerte Európában, egyetlen zsidókat deportáló vonatot is feltartóztattak. Az Egyesült Államok mindössze huszonkétezer zsidót fogadott be a világháború során, a britek pedig megakadályozták, hogy a koncentrációs táborok túlélői partra szálljanak Palesztinában. David Dalin New York-i rabbi 2001-ben egy komoly tanulmány végkövetkeztetéseként megállapította, hogy XII. Piusz nem Hitler pápája volt, éppen ellenkezőleg: a zsidók ügyének egyik legbátrabb védelmezője volt akkor, amikor a legnagyobb szükségük volt rá.
Nógrádi Géza
Nem háromcsillagos szálloda volt
Lassan elhalványulnak az ünnepek alatt fényárban úszó fővárosi utcák, terek. A kirakatok villogó lámpái kialusznak, mögöttük a bölcs napkeleti üzletemberek lázasan számolják a bevételt, púposan megrakják kocsijuk csomagtartóját arannyal (nem is csak egy vasfazékkal!), s nekivágnak a sivatagnak. Mi egy ideig még nézegetjük a sok feleslegesen vásárolt vagy kapott holmit, a nemsokára sutba kerülő csecsebecsét, játékot. Terített asztalainkról a felesleget már rég elnyelte a csatorna. Vajon eszünkbe jutott-e, hány szegény Lázár ül a kapuk előtt? És eszünkbe jut-e, miért is az ünnep? Hogy kétezer-egynéhány évvel ezelőtt, karácsony éjszakáján egy szegényes barlangistállóban „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” az „égi trónról közébünk leszállott” az Isten Fia. Egy egészen kicsiny újszülöttet takart pólyába és fektetett jászolba édesanyja, Mária. Vajon hány családban köszöntötték őt imával, örvendező énekkel születésének ünnepén? Pedig az imádságnak ezerszer nagyobb a kisugárzása a csillogó-villogó díszeknél, értékesebb minden ajándéknál, mert a legértékesebb ajándékot, a békét, a boldogságot hozza a lelkekbe. A napkeleti bölcseket egyetlen csillag vezette a jászolhoz, az alomszalmán fekvő Jézuskához. Nem háromcsillagos szállodában találtak rá – hallottuk a Tövis utcai templomban vízkereszt napján – hanem szegényes istállóban. A bölcsek felismerték a Kisdedben a Világ Világosságát, a Megváltót, aki megnyitja számukra is a mennynek kapuját. Hódolva tették elé ajándékaikat, az aranyat, tömjént, mirhát, és letették a Messiásra váró nemzetek hitét. A miénket is, az enyémet, a tiédet, akik nemcsak reméljük, de hisszük: nincs elérhetetlenül messze az idő, hogy a földkerekség minden zugában szent karácsony éjszakáján felcsendüljön az örömének valamennyi nemzet nyelvén, hisz nagyon sokan ezért imádkozunk:
Dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség földön az embernek.
Pollich Julianna
