E tanítást erősíti az ének második része, amely a „mert” kötőszóval kapcsolódik az elsőhöz: „mert anyja lévén az életnek átköltöztél az életre”. Micsoda szép párhuzam ez is! Mária ténylegesen anyja az életnek, hiszen maga Jézus jelentette ki magáról, hogy ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Élet! Ezért nem lett az enyészet martaléka édesanyjának áldott teste. Elszenderedésében a nagybetűs Életbe költözött át e földi világból, s a feltámadás dicsőségén átment, testében is megdicsőült Fia fogadta őt, hogy immár örökké együtt legyenek. És hogy bennünket is oda várjanak: az igazi Életbe, megdicsőült testünkkel.
Az ének harmadik része – „és imádságaiddal megmented az örök haláltól a mi lelkünket” – ezt hangsúlyozza. A katolikus egyház ősi időktől fogva azt tartja, hogy Mária hathatós közbenjárónk Istennél. Édesanyai szeretetével szeret minket, amit Jézus végrendelete csak megerősített: „Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27). Liturgiánk pedig különösen is kiemeli az ő segítségét. Ezért az ekténiák végén az összes szent említésekor legelsőként őrá bízzuk, neki ajánljuk magunkat, életünket. Számtalanszor fordulunk felé, hogy mentsen meg (a nem teljesen pontos magyar fordításban: üdvözítsen) minket. Íme, az örök haláltól, a kárhozattól való megmentés burkoltan magában foglalja az életet! Tehát az éneknek ebből a részletéből sem hiányzik az élet gondolata.
Sokszor emlegetett tény, hogy Mária sorsában saját végső életsorsunkat, illetve annak beteljesedését szemlélhetjük. Igaz, hogy a mi testünk az enyészet martaléka lesz. De a végső feltámadásban mi is részesedni fogunk. Készüljünk rá méltó módon!
