Rohanó közlekedőedényként haladok az autópályán Róma felé. Itthonról jövök, és az egyház szívébe, haza tartok. Az Örök Városban több magyar zarándokkal is találkozom. A Szenthez igyekszünk, ahol példaként egyik legkedvesebb leánya áll előttünk, mi meg hordozzuk magunkban örömeinket, bánatainkat, hétköznapi küzdelmeinket, kompromisszumainkat. Teréz anya élethimnuszának tanítása hol felcsillan, hol elhomályosodik: Komolyan vesszük-e az életet? Megcsodáljuk-e az életet? Megízleljük-e a boldogságot? Valósággá tesszük-e az álmot? Elfogadjuk-e a kihívásokat? Éljük-e az életet? Az idei szentévbe sűrítve, a szentté avatás aktualitásában megfogalmazódik a kérdés: mi az, amit megteszünk, és mi az, amit elmulasztunk megtenni, hogy a mellettünk élő emberben felismerjük Isten arcát, a ránk és általunk rájuk szomjazó Krisztust?
Teréz anya talán a legismertebb szent. Egy szent, akiről sokat beszélünk, a közösségi oldalakon sokat posztolunk róla, de ha követését tennénk mérlegre, legtöbbször könnyűnek találtatnánk. Egy szent, aki Krisztust olyan radikálisan és bátran követte, hogy életével és tetteivel tükröt alkotott, melybe sokszor nem merünk belenézni. Ha a politikusok is megértenék Teréz anya Krisztust követő szavait, tetteit, és a nyomában járnának, nem lenne többé gyűlölködés, nem lenne többé háború, sem taktikai szavakkal, üzenetekkel, sem fegyverekkel…
Az isteni béke beköszöntével a zsoltáros bölcsességét követve elkezdhetnénk ekét kovácsolni kardjainkból, lándzsáinkból pedig szőlőmetsző késeket.
Róma is rácsodálkozik a szentté avatásra érkezőkre. Az ilyenkor szokásostól eltérően a kereskedők is szerényebben készülnek az ünnepre. (Teréz anyás kitűzőt is alig lehet találni a városban). Ennél lényegesebb különbség, hogy a rendalapítók szentté avatásakor a rend tagjai ellepik a várost, a vendéglőket, a tereket. Ám most mintha ez másképp lenne. A Szeretet Misszionáriusai ilyenkor és máskor sem adnak maguknak „kimenőt”. Hallom, hogy Budapesten és a világ számos pontján mindössze annyit tesznek, hogy ideiglenesen felállított tévékészülékeken vagy rádión keresztül a rájuk bízottakkal – leprásokkal, hajléktalanokkal és árvákkal – együtt követik a Rómában zajló szertartást. De az Örök Város arra is rácsodálkozhatott, hogy Ferenc pápa hívására a Teréz anyához legközelebb állókat is meghívták: ezerötszáz hajléktalan érkezett különbuszokkal Rómába, hogy részt vehessen a szentté avatáson. Szintén a Vatikánba invitáltak egy nápolyi pizzakészítő mestert és húsz munkását, akik ételt biztosítottak a meghívott hajléktalanoknak. Az ebédet a szertartást követően a Szeretet Misszionáriusai nővérei és papjai osztották szét a rászorulók között.
Akár találkoztunk a szentté avatottal, akár nem, ő mindenképpen közel jött hozzánk az élethelyzeteinken keresztül, amint a pápa is fogalmazott: „Teréz anya egész életében az isteni irgalmasság nagylelkű osztogatója volt, mindenkinek szolgálatára állt az emberi élet befogadása és védelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és kiselejtezett életről.
Számára az irgalmasság volt az a »só«, amely megízesítette minden tettét, és az a »fény«, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy sírjanak szegénységük és szenvedésük miatt.
Az ő küldetése a városok és az emberi létezés peremterületein úgy áll előttünk ma is, mint beszédes tanúságtétel Istennek a szegények legszegényebbjeihez való közelségéről. Ezt a női és szerzetesnői emblematikus alakot ma rábízom az önkéntesek világára: ő legyen életszentségetek példája! Azt hiszem, kicsit nehéz lesz Szent Teréznek hívnunk: életszentsége annyira közel áll hozzánk, annyira gyengéd és termékeny, hogy továbbra is ösztönösen »Teréz anyának« mondjuk majd. Az irgalmasságnak ez a fáradhatatlan apostola segítsen nekünk, hogy egyre jobban megértsük: cselekvésünk egyetlen ismérve az ingyenes szeretet, amely mentes minden ideológiától vagy korláttól, és nyelvre, kultúrára, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül mindenki felé fordul.
Kalkuttai Szent Terézre nézve és hallgatva – aki ceruzának tekintette magát Isten kezében – jó volna megfogadni a pápa szavait, hogy elinduljunk azon a keskeny ösvényen, amelyen Jézus is járt. A Hogyan kezdjem el? kérdésére válaszként egy korábbi beszélgetés jut eszembe, amelyet a rend egyik magyar tagjával, Coelia nővérrel folytattam. Teréz anya követésével kapcsolatban ő a következőket emelte ki: „Teréz anya mindig arra az emberre figyelt, aki éppen előtte állt vagy feküdt: mintha az volna az egyetlen ember az egész világon. Mindenkiben Jézust látta.”
Amint az a lelki fejlődés útján is a javunkra válik, lépésről lépésre kövessük őt. Beszéde végén Ferenc pápa is ezt kötötte a lelkünkre: „Teréz anya szerette ezt mondani: »Meglehet, nem beszélem a nyelvüket, de tudok mosolyogni!« Hordozzuk szívünkben az ő mosolyát, és ajándékozzunk meg vele mindenkit, akivel találkozunk utunkon, különösen a szenvedőket. Így az öröm és a remény távlatait nyitjuk meg oly sok reményvesztett, megértésre és gyengédségre szoruló ember előtt.”
Teréz anya, amikor egyik levelében arról elmélkedett, hogy szentté válhat, így írt: „Ha valaha szent lennék, biztosan a »sötétség szentje« lennék. Bizonyára mindig hiányoznék a mennyből, hogy fényt gyújtsak azoknak, akik a földön sötétben élnek.” Az előttünk álló úton nem vagyunk egyedül, sőt égi közbenjárónk kéri, hogy segítsünk neki, kézen fog minket, segít, hogy együtt tudjuk oltani a kereszten függő Jézus Krisztus szomját.
