A teológus pápa Szent Pál megállapításából kiindulva, mely szerint „mindnyájan a szabadságra kaptunk meghívást”, arra kereste a választ, hogy valójában mit is jelent ez a szabadság? Mint fogalmazott, a szabadság mindig is az emberiség nagy álma volt, főleg a modern korban. Luther végkövetkeztetése a Galata-levél idézett szakaszáról úgy szólt, hogy a monasztikus szabály, a hierarchia, a tanítóhivatal elviselhetetlen teher, amelytől igyekezni kell mielőbb megszabadulni. A felvilágosodás azt vallotta, hogy aki a szabadságot elérte, az mindent elért. A marxizmus a szabadság útjaként tüntette fel magát. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy az abszolút Én fogalma szerint élünk. A senkitől és semmitől nem függő abszolút Én csak látszólag jelenti a szabadságot. Az „én”, a test abszolutizálása, az ember lealacsonyodása szabadossághoz vezet, ami a szabadság kudarca. Szent Pál erőteljes paradoxont (látszólagos ellentmondást) használva fejezi ki a szabadság lényegét, ami a szeretetben való szolgálatban valósul meg. „Ti szabadságra vagytok hivatva. Szeretettel szolgáljátok egymásnak” – írja Szent Pál a galatákhoz írt levélben (Gal 5,13). Akkor válunk szabaddá, ha egymást szolgáljuk. Mint Isten teremtményei, tőle függünk, de ez nem a zsarnokság, hanem a szeretet köteléke.
Az emberi szabadság egyrészt azt jelenti tehát, hogy Isten örömében és szeretetében élünk, ugyanakkor kifejezi embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkat is. Nem lehetünk szabadok mások ellenében. Nem abszolutizálhatjuk saját énünket mások rovására, mert akkor a többi ember ellenségévé válunk. Csak másokkal együtt valósíthatjuk meg az emberi szabadság összhangját. Az igazság rendje és a jog azok az eszközök, amelyek felszabadítanak az önzés rabszolgaságából. A Galatákhoz írt levelében Szent Pál aggódik a helyi keresztény közösség miatt, mivel felütötte fejét körükben a viszálykodás, az ellenségeskedés, a test szerinti (vagyis a bűnös) élet. Ma is előfordulnak hasonló esetek. Ahelyett, hogy az egyes hívek beilleszkednének Krisztus Testének, az egyháznak a szeretetközösségébe, mindenki magasabb rendű akar lenni a másiknál. Vannak, akik arrogáns meggyőződéssel azt hiszik, hogy jobbak, mint a többiek. Így keletkeznek a romboló viták, amelyek az egyház karikatúrájaként hatnak, hiszen az egyháznak egy szívvel és egy lélekkel kellene élnie. „Aki beképzeli magának, hogy valami, holott semmi, önmagát áltatja. Vizsgálja meg mindenki tulajdon tetteit, s tartsa meg dicsekvését önmagának, ahelyett, hogy mások elé tárná” – írja Szent Pál a galatáknak (6. fejezet). Szent Pál figyelmeztetését követve nekünk is lelkiismeret- vizsgálatot kell tartanunk: ne gondoljuk azt, hogy többek vagyunk másoknál, hanem Krisztus és a Szűzanya alázatával lépjünk be a hit engedelmességébe. Csak így nyílik meg számunkra az igazság és a szeretetben megvalósuló szabadság tág tere.
