De mi is az igazi ikon? Mi a valódi szerepe az életünkben? Divatos szóval audiovizuálisnak mondott, számítógépes és okos telefonos világunkban nem is könnyű, ám annál fontosabb megválaszolni e kérdést. Eme hasznos (bár nem nélkülözhetetlen) eszközök képernyőjén sok „ikonnal” találkozunk. Dolgozunk velük, megkönnyítik a munkánkat. Az igazi ikon viszont az Istennel való kapcsolatunk egyik fontos eszköze. Olyan, mint a Szentírás leírt tanítása. Olyan, mint az imádság elmondott szövege. Olyan, mint a szertartás emelkedett szépsége. Sőt! Mindez együtt. Mert az ikon a festészeti eszközök alkalmazása révén tanít; ha nem teszi, akkor nem igazi ikon. Szemlélőjét imádságra buzdítja; ha nem teszi, akkor nincs benne, vagy egyenesen hiányzik belőle az ikon lényege. Teológiai mércével mért „szépsége” emelkedetté teszi az ember lelkét, hogy a végtelenül szép Isten felé szárnyaljon; ha erre nem alkalmas, akkor szintén nem éri el a célját.
A képek és a jelképek változnak. Hányszor voltunk ennek tanúi csak a legutóbbi fél évszázadban is! A művészettörténet a legkorábbi kezdetektől napjainkig számos korszakot jelöl meg. Ezek váltják egymást. Az ikon viszont marad. Mert az Isten örökkévalóságába való bepillantás eszköze. Ezt igyekszik kifejezésre juttatni. Ezért nincs szükségünk „modern” ikonra. Sokkal inkább vállaljuk azt, hogy tradicionálisak vagyunk. Mert értelmezésünkben ez hagyományosat jelent: hűségesek maradunk az évszázadokon keresztül áthagyományozott tanításhoz, amelyről az ikon szól, amit az ikon kifejez. Vállaljuk azt, hogy konzervatívak vagyunk. Mert szemléletünkben ez megőrzőt jelent: megőrizzük az ikon igazi lényegét. Igaz, nem úgy járunk el, mint ahogyan a múmiákat konzerválják, mint ahogy az ételt konzervdobozba zárják, a régészeti emléket múzeumi vitrinbe helyezik. Mi megéljük az ikonnal való élő kapcsolatunkat. S rajta keresztül az élő Istennel igyekszünk kapcsolatba kerülni.
Szükségünk van az ikonokra. De baj lenne, ha csak illusztrációként használnánk őket. Inkább liturgikus énekünk tanítását igyekszünk követni: „Az ész világával megvilágosíttatván, zsoltári módon (…) dicséretet mondván Istennek, és a falakon, sima fákon, szent edényeken festett Krisztus képei s az Istenszülő és a szentek képmásai előtt tisztelettel hajoljunk meg (…) mert az írott képmás tisztelete (…) annak eredetijére száll vissza.”
