Ahogyan már említettük, Szent Julianna úrnapi offíciumának legkorábbi tanúja a Holland Nemzeti Könyvtár NL-DHK 70.E.4 068r–96r oldalain található hatvan tétel. Az említett liturgikus kompendium a Limbourgban található tongres-i Miasszonyunk-templomban volt használatban. A szöveg forrásaiban – noha egyszerű latinsággal írták – felfedezhetők és nyomon követhetők Lige-i Alger (1055–1131), Szentviktori Hugó (1096–1141), Gratianus (1179), Canterburyi Szent Anzelm (1033–1109), Nogenti Guibert (1055–1124) és Jacques de Vitry (1180–1240) gondolatai. Az offícium fejlődése második szakaszának tanúja a prágai Strahov-apátság MS D.E.I.7 jelzetű kódexe Sapientia aedificavit sibi kezdettel. Míg az első változat székesegyházi használatot tükröz, addig a második már sokkal inkább biblikus alapokon nyugvó szöveget tartalmaz, és monasztikus alkalmazásról tanúskodik. A harmadik változat Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik, aki a Sacerdos in aeternum kezdetű antifónával vezeti be az offíciumot. Később ez a változat vált hivatalosan elfogadottá. A szöveg alapos vizsgálata rámutat arra, hogy forrásaiban Aquinói Szent Tamás saját művei mellett Laoni Anzelm, Petrus Lombardus, Gratianus, Auxerre-i Vilmos, III. Ince, Szentviktori Hugó és kortársa, Szent Bonaventura műveit használta fel.
Miután a lige-i Robert püspök 1247-ben saját egyházmegyéjében elrendelte a Szentháromság ünnepének megtartását, hamarosan Németországban is terjedni kezdett az ünneplés, főleg Saint Cher-i Hugó bíboros, legátus (1252), valamint Petrus Capotius (1254) révén. Érdekességként megemlítjük, hogy a Transiturus bulla kiadását követően néhány németalföldi, francia, magyar, valamint az erdélyi egyházmegye kivételével az úrnapja nem vált elfogadott és bevett ünneppé. Ennyiben a magyarság és az erdélyi egyházmegye az elsők között kívánta méltóképpen ünnepelni Krisztus Urunk szentségi jelenlétét. Európai szinten változást az 1311–1312-es bécsi zsinat hozott V. Kelemen uralkodása idején.
