„Galileai férfiak! Mit néztek csodálkozva az égre?” – mennybemenetel ünnepének kezdőénekében az Apostolok cselekedeteinek fehér ruhás férfijai nemcsak az apostoloknak, hanem nekünk is szegezik ezt a kérdést. Mintha a megszólítás – „galileai férfiak” – az apostolstátuszból valamilyen mélyebb szintre rántaná vissza ezeket az ámuló embereket. „Galileai” – ez a hovatartozásukra, származásukra, gyökereikre irányítja a figyelmet. Arra a földre, helyre, ahol utolérte őket a meghívás, ahol elkezdődött a Jézussal közös történet. A „férfiak” szó pedig a társadalmi helyzetükre, feladataikra, foglalkozásukra, életállapotukra, teremtett valóságukra utal. Itt és most. Ezek az adottságok. Itt éltek, ezek vagytok ti. Innen megyünk tovább.
A tátott szájú égre nézésből ez az ének bennünket is visszaránt oda, ahol élünk, ahol utolér bennünket a meghívás, ahhoz, akik vagyunk, a meghatározottságainkhoz, a korlátainkhoz és lehetőségeinkhez.
Az ünnep kezdőkönyörgése tovább hangol bennünket: „Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.” Jézus mennybemenetele tehát nem elválaszt, nem a könnyes búcsú, nem a történet vége. Ellenkezőleg: az igazi, felnőtt élet az apostolok számára épp most kezdődik. A valóság – a rögvalóság, ahogy szeretjük mondani – közvetlen összeköttetésben áll Isten világával. Amíg Isten országa be nem teljesedik és Jézus Krisztus újra el nem jön, a mi egyházi, emberi közösségünk valósága az a talpalatnyi hely, ahová az eget és a földet összekötő létra támaszkodik. Mennybemenetelkor keresztény felnőtté válásunkat ünnepeljük, befogadjuk azt a bizalmat, amellyel a Feltámadott ránk bízza láthatatlan önmagát.
