A fagytól nem kell félniük, hiszen meleget Carl Leopold Müller (1834-1892) festményének tapasztott kályhája ad majd. A kályha előtt szolnoki menyecske tekint szelíden, álmodozón maga elé, miközben copfját fonja. Balján festett mázas korsó, jobbján ruhásláda. Osztrák festőnk beutazta a világot: míg fiatalkorában Bécsben Karl von Blaas mellett festészeti ismereteit tökéletesítette, addig később már Magyarországon vagy Egyiptomban gyűjtötte témáit. Az esztergomi címadása (Szolnoki menyecske) sem ok nélküli, hiszen járt Szolnokon is. Sőt, a szolnoki művésztelep egyik alapítójával, August von Pettenkofennel egy műtermet bérelt Velencében. Ám melegséget nemcsak egy kályha nyújthat, hanem az anyai örömök is. A bécsi képzőművészeti akadémia tanára, Ferdinand Georg Waldmüller (1793-1865) igen érzelemgazdagon, pontosabban biedermeier érzelgősséggel ragadta meg a témát: az oldalról megfestett anya karjai közé szorítja gyermekét, aki boldogságában a nézőre kacag. Az érzelmek kifejezésének realisztikusabb módját választotta a biedermeier modorban is dolgozó Molnár József (1821-1899). Festményén a hideg földszínekkel képez ellentétet az ablakon besütő nap sugara. A müncheni tanultságú Peske Géza (1859-1934) a hétköznapi apró események festőjeként híresült el. Esztergomi vásznának, A nagymama alszik, helyes címe: Az alkalom szüli a tolvajt. Nem véletlen a kettős címadás: a szegényes, talán bodajki parasztszobában a bóbiskoló nagymama előtti asztalról két unokája csen el egy almát. Ám ha a szólások, közmondások szintjén járunk, akkor „addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”: egy-egy ilyen „lopásnak” következményei is lehetnek. Például a csendőrség lefülelheti a kocsmában ünneplő orvvadászokat, miként azt Julius Kost (1807-1888) vásznán láthatjuk. S ha kedves Olvasóinknak a fenti sorok olvasása után valami harapnivalóra támadt volna kedve, akkor szívesen ajánljuk Johann Schuster (1812-1890) két fogoly-képét, illetve Szentgyörgyi János (1793-1860) nyulas virágcsendéletét.
