A múzeum kiállítási koncepciójának egyik sajátosságából adódik, hogy a látogatók elől elzárt művek jó része a XIX-XX. század folyamán született. Az új esztendő egyik első ünnepe Krisztus Urunk megkeresztelkedéséhez kötődik. Az ünnep kínálta téma mind a megrendelők, mind a festők számára igen közkedveltté vált a századok folyamán. Ám a megkeresztelkedést nemcsak a Jordán folyó vizében történő cselekedet ábrázolásával lehetett bemutatni, hanem olyan típusú művekkel is, amelyeken Keresztelő Szent Jánost, Jézust és Máriát együtt látjuk. Ezek az alkotások – a Vizitáción túlmutatva – egyrészt hirdetik János előkészítő szerepét, másrészt Krisztus nyilvános fellépésének kezdetét. Ezt a témát természetesen nemcsak a középkorban ábrázolták igen gyakran (a Keresztény Múzeum is jó pár ilyen művet őriz: elegendő csak a Bagatti Valsecchi-oltár vagy Schedoni műhelyének táblájára gondolni), hanem a XIX. század nazarénus, Rómában letelepült, a reneszánsz stílusát újra követő festők is. A fent említett XV-XVI. századi táblaképek kompozíciós sajátossága, hogy a három személyt egymáshoz közel ábrázolják. Nincs ez másként Carl von Blaas (1815-1894) esetében sem, aki 1841-ben festette meg vászonra a Madonna című képét. A közepes méretű alkotáson a térdeplő Mária karján tartja a Gyermeket. Jézus a keresztet mint a megváltás dicsőséges jelét fogja a kezében. Erre fűződik fel az „Isten Báránya” mondatszalag, amelynek végét a szintén térdepelve hódoló gyermek, de mégis már vadállatbőrbe öltöztetett Keresztelő Szent János fogja. A háttér tájra nyitott, a festményt a nézőt megtévesztő módon megfestett íves keretezés zárja felül, benne három tondóval, amelyek az angyali üdvözletet ábrázolják. Blaas, mint a bécsi és a velencei képzőművészeti akadémia tanára, főként egyházművészeti megrendeléseket kapott, így például a fóti templom oltárképeinek és falfestményeinek elkészítésére vonatkozót is. Mégis Blaastól ismerünk vidám, hétköznapi életet bemutató vásznakat is: az 1878-as, Albanóban hintázó olasz társaság Simornak köszönhetően „költözött át” Esztergomba. A bécsi Eduard Steinle (1810-1886) Kupelwieser és Cornelius alatt tökéletesítette festészeti tudását. Késői, 1883-as tábláján ugyancsak a fent említett „kettős hódolás” figyelhető meg. A festmény fájdalommal teli: a Mária háta mögötti rózsák a Szűz fájdalmára, illetve Jézus szenvedésére, a lugas lécszerkezete finoman a kereszthalálra utal.
