Az idei gazdasági válság magyarországi hatásait a Keresztény Múzeum festményei elfeledtetik, hiszen mindegyik jelen írásunkban szereplő festmény határainkon túli tájat ábrázol. Eduard Wörndle (1827-1906) két, a Nemi-tavat, illetve a subiacói apátságot bemutató alkotását Simor János hercegprímás vásárolta meg gyűjteménye számára. A festmények kompozíciója klasszikus: a képet a középre komponált víztükör osztja két részre, a hátteret hegyek zárják le, a tájban élénkítő staffázsalakokat helyezett el a festő. Mégis a két részre tagolt kompozíció morális, filozófiai hangsúlyt nem hordoz. Holland, ám Bécsben élő kortársa, Rémy (Remigius Adrianus) van Haanen (1812-1894) szintén két, a hagyományhoz jobban kötődő festménnyel képviselteti magát az esztergomi gyűjteményben. Az elsőt, a Napkelte a svájci havasok közt címűt szintén folyó szeli ketté. A Janus-arcú táj Ovidiust idézi: balra az ember alkotta barátságos, hívogató világ, jobbra pedig az áthatolhatatlan rengetegbe vezet az út… A másik a klasszikus hollandiai éjszakai festmények hangulatát hivatott visszaadni, az ugyancsak holland Aert van der Neernek (1603- 1677) a budapesti Szépművészeti Múzeumban őrzött festményét társíthatjuk hozzá. Az északi országok másik jellegzetes képtémáját, a tengert ábrázoló festmények hagyományát ültette át a tizenkilencedik századba Hermann Mevius (1820-1864). Közepes méretű 1853-as festményének ugyan a viharos tengert választotta témájául, de csak a látvány kedvéért – az égi elemek romboló hatásával nem kell számolnunk. Nem úgy, mint a velencei-osztrák festő, Johann Kreutz (1803-1881) alkotásán. Kreutz a XIX. század divatos témáját a hit, remény, szeretet jelképévé változtatta.
