Persze, ahogy általában a géniuszok és a remekművek… Kevés a hozzá hasonló operaszerző, akinek a zenéje első hallásra ennyire „egyszerű”, közérthető és népszerű, a másodikra és a sokadikra viszont annyira összetett, bonyolult és mély. Lelkes Márk portréja a luccai mester egyéniségéből fakadó eleganciát, latin büszkeséget és kivételes humanizmust közvetíti. A szobor ugyanazt árulja el a komponistáról, mint ő a műveiben: életszeretetét, melankóliáját, derűjét, igényességét… Puccini nem volt szent; kicsit kevesebb és kicsit több is annál: Jó Ember. Ha azt kérdezik, melyik zeneszerző jutott műveivel legközelebb az Ideához, elsőnek talán őt mondanám. Az érett Puccini-operákban – a Bohémélettől kezdődően (és A fecskét leszámítva) – nincs egyetlen fölösleges hang, egyetlen hiteltelen, alá nem támasztott szó vagy gondolat sem. Páratlan abban, ahogy képes megjeleníteni az érzelmek születését-alakulását, az elragadtatást, az átlényegülést. Senki nem tudta nála jobban „rögzíteni” a leírhatatlan és megfoghatatlan szépséget. Nem a külsőt, hanem a benső és fenső szépséget mutatja; illetve az ember „beérkezettségét”, pontosabban azt a létállapotot, amely felé törekszik-vágyik. Puccini idealizál ugyan, de nem alap nélkül; visszatérő motívuma a sebzettségből, gyengeségből fakadó erő, a megtisztulás esélye, a megváltottság reménye. Puccini életközeli…
…ahogy Lelkes Márk által készített portréja is az. A művésztől megkérdeztem: személyes indíttatásból kezdett- e a munkához, vagy megbízást teljesített? Mint mondta, alapvetően kőszobrokkal foglalkozik, tizenkét éve vezet egy művésztelepet Zalaszentgróton, és ennek kapcsán többször is meghívták a Hír Tv-be, ahol megismerte Ókovács Szilvesztert… Ő tavaly azzal hívta fel, hogy az Operaház szeretne emléket állítani Puccininek; készítsen róla szobrot. Több változat felmerült, de a műemlékvédelem végül egy portrét engedélyezett, amely méretében-arányaiban alkalmazkodik az épületben látható „arcképcsarnok” többi szobrához. Viszonylag kevés ideje volt rá: „Abban a fajta művészetben, amelyet művelek, sokféle dolgot kell csinálni, gyorsan kell váltani. Jelenleg egy kuporgó figurát faragok kőből. Megnyertem egy pályázatot, amely nyári határidőre egy kitelepítési emlékműre szól. Puccini előtt Szily Kálmánt ábrázoló mellszobrot készítettem, Zalaszentgróton pedig egy Batthyány-ivókutat…”
A műhelymunkáról így vall a művész: „Minden alkalommal, amikor egy portréval foglalkozom, igyekszem beleképzelni magam az adott személy helyzetébe. Tanulmányoztam a Pucciniról készült fényképeket, ábrázolásokat. Szakmailag, szerkezeti és formai szempontból természetesen képes vagyok megmintázni egy arcmást, az igazi kérdés azonban az: vissza tudom-e adni a lényeget, jelen esetben Puccini »pucciniságát«? Nem vagyok otthon a műfajban, nem kötődtem különösebben az operához, így bele kellett merülnöm a feladatba. Ehhez például arra volt szükség, hogy sokat hallgassam a műveit. Puccini rendkívül érdekes figura: sikerei, hihetetlen népszerűsége ellenére befelé forduló ember volt. Nagy fájdalom van a szemében, de az alkotó ember nyughatatlansága is. Éles kontrasztok. Puccini magánéleti problémái főleg a gyengébb nemmel voltak kapcsolatban. Betegesen féltékeny, gyanakvó felesége például öngyilkosságba kergette igaztalanul megvádolt cselédlányukat… Puccini életét, lelkivilágát, álmait is belevitte műveibe. Nem véletlen, hogy operái többségének (idealizált) nők a főszereplői – és mindegyik dráma.
Amikor portrét készítek, számomra legfontosabb a tekintet. Sokszor mondják a munkáimra, hogy kifejezőek. Ez a célom, engem főleg a személyiség, a lélek érdekel. Puccinit néhány nap alatt megmintáztam, de a munka összességében másfél hónapig tartott. Vagyis hetekig bajlódtam vele, tuningoltam magam a munkára, amelyhez a megértő családi háttérre is szükségem volt. Előfordult, hogy egész nap csak ücsörögtem a műteremben, és azon gondolkodtam: mitől, miért nem ő? Akkor megint meghallgattam az egyik operáját, olvastam valamit tőle… – kerestem azt a pici szikrát, apróságot, az »én Puccinimet«. Ennél a büsztnél arra is törekedtem, hogy az opera összetett, bonyolult műfajából kiindulva úgymond megkomponáljam a szobrot. Puccinit körülbelül abban az életkorban ábrázoltam, amelyben most én vagyok. Választhattam volna a fiatal zeneszerzőt vagy az idősödőt is, de úgy gondolom, hogy egy művész negyvenéves kora körül van – immár kellő tudás és tapasztalat birtokában – ereje, teljesítőképessége, szellemi frissessége csúcsán. Saját életemben is találtam párhuzamokat, kapcsolódási pontokat. Talán nem tűnik belemagyarázásnak, hogy Puccinihoz hasonlóan én is egyszerre vagyok emocionális művész és racionális (négygyermekes) családapa. A középkorú zeneszerző arcán pedig már tükröződik a sikerekkel-gyötrelmekkel kísért életút…”
