Kevesen tudják, hogy a „vasfüggöny” elnevezés Winston Churchill brit miniszterelnöktől származik. A hidegháború fogalmát egy neves amerikai újságíró, Walter Lippman vezette be a köztudatba. II. János Pál pápa nagy szerepet játszott a vasfüggöny leomlásában, melynek szimbolikus jele volt a berlini fal lerombolása. Kormányzásának első tizenegy éve egy kétpólusú, feszültségektől terhes világban zajlott, amelyet a két szemben álló blokk rivalizálása jellemzett. Ebben a közegben nagy szüksége volt a világnak a Szentatya határozott kiállására, hogy rátaláljon az emberi jogok, az igazságosság és a béke útjára. A berlini fal a maga materiális valóságában sokkal kisebb volt, mint a lelkekben magasodó fal. A Berlin városát – de szimbolikusan Németországot, sőt Európát is – ketté osztó, 154 kilométer hosszú falszakasznál sokkal kiterjedtebb a lelkeket egymástól elválasztó fal, amely jórészt II. János Pál pápa kitartó munkájának köszönhetően omlott össze. „A megnyílt Brandenburgi kapu az egység és a szabadság kapuja lett” – ahogyan II. János Pál pápa fogalmazott, amikor 2000-ben a Német Köztársaság szentszéki nagykövetét fogadta. 1989 őszén néhány hét leforgása alatt ledőlt az európai megosztottság jelképe. Egy hosszú folyamatnak, a kommunizmus bukásának végső állomása volt ez a történelmi pillanat. Miközben Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon enyhült a diktatúra nyomása, a keletnémetek a szabadság reményében ezrével özönlöttek a „baráti” országok felé. Egyre többekben tudatosult, hogy a kommunista párt elnyomó rendszere nem maradhat fenn örökké, és hogy van remény a változásra. Jól emlékszünk, amikor elfoglalták a budapesti, a prágai, a varsói német nagykövetségeket, majd Magyarország és Csehszlovákia megnyitotta nyugati határait a menekültek előtt. 1989 szeptemberében „a másként gondolkodók” megalapították a Neues Forum (új fórum) elnevezésű ellenzéki szervezetet. Két héttel később, Lipcsében, a Szent Mihály-templomban ezrek gyülekeztek össze közös imára, majd a város utcáira vonultak. Az 1953-as munkásfelkelés óta nem látott ilyet Kelet-Németország. Október 7-én Kelet-Berlinbe látogatott Michail Gorbacsov, hogy a helyi kommunista párttal megünnepelje a Német Demokratikus Köztársaság fennállásának negyvenedik évfordulóját. De ekkor már letartóztatásokkal sem lehetett gátat vetni az egyre erősödő népi mozgalomnak. Két nap múlva hetvenezren, egy héttel később már százezren tüntettek Lipcse utcáin. November 4-én egymillió ember skandálta a kelet-berlini Alexander-platzon, hogy: „A nép mi vagyunk!” Az 1961-ben felépített fal november 9-én ledőlt. Kegyelmi pillanat volt ez. A világ tekintete előtt kelet- és nyugatnémetek összeölelkeztek, most már azt skandálva: „Egyetlen nép vagyunk!” December végén Helmut Kohl kancellár bejelentette a német egyesítést. Megnyílt a Brandenburgi kapu, és tizenegy hónappal később ténylegesen egyesült a két ország(rész). „Soha nem kételkedtem abban, hogy Németország egy napon egységes lesz, de egy percig sem mertem arról álmodni, hogy mindez az én mandátumom idején fog megvalósulni – emlékezett Helmut Kohl kancellár. A november 9-éről 10-ére virradó éjszaka új korszakba léptünk. „A történelem kereke nagyot fordult, és véget ért a több évtizedes megosztottság. 1989. november 9-e és 1990. október 3-a, az egyesítés napja volt életem legboldogabb pillanata” – fogalmazott Helmut Kohl. Húsz évvel az eseményt követően társadalomkutatók kényszerűen állapítják meg, hogy sokak gondolkodásában a fal még ma is áll. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kelet- és Nyugat-Németország negyven éven át egymás riválisai voltak. Az egyesítéskor a keletieknek mindennapi szokásaikat, önazonosságukat, egész életformájukat meg kellett változtatniuk. A keletiek számára a változás hirtelen és mélyreható volt. Megnyerték a szabadságot, a korlátlan fogyasztás lehetőségét, de elveszítették önazonosságukat. Rengetegen a munkájukat is: 1991-ről 1992-re a kilenc és fél millió keletnémet munkás létszáma ötmillióra apadt. Ezzel ellentétben a nyugatiak – akik az egyesített Németország négyötödét alkotják – megnyerték a hidegháborút, és utána semmin sem kellett változtatniuk. Sokuk fejében azonban láthatatlanul még mindig ott van a fal. Hatvan százalékuk azóta sem lépett az egykori keletnémet területekre. A „nyugatnémetek” ma is nehezen képesek elfogadni azt, ahogyan a keletiek az NDK-ról beszélnek. Ha nem eléggé kritizálják a titkosszolgálatokat, az állami elnyomást, vagy védelmezik az NDK egyes eredményeit, hamar „nosztalgiázással” vádolják őket, pedig a felmérések szerint csupán tíz százalékuk szeretné viszontlátni az egykori államot, és kétharmaduk elégedett a piacgazdasággal. Azok a keletnémetek, akik 1925 és 1932 között születtek, felnőttkorukat az NDK-ban élték, annak bukásakor nyugdíjasok voltak. A negyvenes-ötvenes években született gyermekeiknek, akik a „szocialista fejlődés” idején nőttek fel, pozitívabb képük van az országról, mint az őket követő hatvanas évek nemzedékének. A fal leomlása után születettek kényes helyzetben vannak. Miközben szüleik megállapítják, hogy az NDK-ban volt jó is, nemcsak rossz, az iskolában azt tanulják, hogy Kelet-Németország a diktatúra, a hazugság és a hiánygazdaság hazája volt. A berlini falból egyetlen éjszaka leforgása alatt szinte semmi sem maradt. Egyetlen jelentősebb falrészletet azonban máig is őriz a katolikus egyház – a portugáliai Fatimában. Ott, ahol annak idején a Szűzanya az ateizmus veszélyére figyelmeztetett. A Mária-kegyhelyen található faldarab hálaadásra sarkall és bátor küzdelemre hívja a keresztényeket, hogy semmiféle fal ne választhassa el az embereket egymástól és az Istentől.
