Fotó: Lambert Attila
A bazilika előtt hömpölygő tömeg, máris a csúcson a karácsonyi vásár. Turisták özönlik körbe a betlehemet, villognak a vakuk, a Kisjézus mégis nyugodtan szundikál. A körülötte állók viszont – Máriától a pásztorokig – megütközve tekintenek a csődületre, a szelfizők szilaj jókedve ugyanis annyira elüt a meghitt betlehemi éjszakára készülő Szent Család és látogatóik áhítatától. Nem mintha minden, ami a templomon kívül zajlik, helytelen volna, de az is igaz, hogy ami egy turistát érdekel, ahogyan ő viszonyul egy templomhoz, az nincs feltétlenül összhangban a benti elvárásokkal. A lépcső aljában nyereményautó: a világ és gondolkodásmódja mintha egyenesen szorongatná, a kapuk mögé szorítaná a mai ünnepet. Sőt, még ott sem hagyja nyugton: a turistákat csak a szent cselekmény tiszteletben tartására figyelmeztető táblák tartják fel úgy-ahogy. A bentiek, a Regnum miséjét és fogadalomtételét szervezők elkerítették és éberen őrzik a határt, én is csak nehezen jutok be.
Az érkezőket figyelve a legerősebb benyomásom az, hogy itt szinte mindenki mindenkit ismer. Hogy „haza”, mert övéi: barátai, csoporttársai, családtagjai közé jön, vagy azért, hogy egy, a rokonságába tartozó gyerek fogadalomtételén vegyen részt. Kis túlzással olyan ez az este, mintha egy óriási család tagjai jelentek volna meg például keresztelő alkalmából. Az izgatott készülődés, egyeztetések, összepillantások és suttogós megbeszélések mind az összetartozásra, a közös titkokra, a hétköznapok sok-sok közös ügyére, élményére utalnak.
„December 8-án »családi ünnepére« gyűlik össze a Regnum Marianum a Szent István-bazilikában” – mondja Somogyi Sándor, a Regnum házfőnöke Palánki Ferencet üdvözlő beszédében, a püspök pedig az egyház fiatal arcáról beszél a válaszában. Egy mosolygó arcról, sok-sok eleven gyerek láttán, akik tele vannak energiával. „Csupa dal, csupa tűz, csupa élet.” Olyan misén járunk, ahol nem pisszegik le a gyerekeket, ha kissé hangosabbak a kelleténél. Sőt örülnek, hogy eljöttek, és meghatódnak miattuk, mert az egyház reményét látják bennük.
„Hol vagy?” – kérdezi az Isten Ádámot a bűnbeesés után a szentleckében, ő pedig szégyelli magát meztelensége miatt, és mentegetődzik. Feleségével együtt a kígyóra mutatnak, őt hibáztatják. Majd elhangzik az idézet, amelyet már sok évszázada Máriára vonatkoztatnak: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod.” Különös megtapasztalni, hogy mennyire értjük az első emberpár ijedelmét; hogy a dráma, amely itt lezajlik, egészen közvetlenül érinti mai hallgatóit. Átéljük, ami a Teremtés könyvében történik, így egyszer csak Mária alakja is közel kerül hozzánk, sőt egészen jelenvalóvá válik. Az evangélium, majd a prédikáció nyomán már mindenképpen.
„Mária személyében Ádám és Éva óta először jelent meg a földön a bűn nélküli ember, akit nyitottság és belső csend jellemzett – kezdi beszédét a püspök. – Olyan csend, amelyben Isten szólni tudott. Egy titokra volt ugyanis nyitott, és a mindent meghaladó szeretetre volt csendje. Legyetek ti is ilyen nyitottak. Ez az ima révén lehetséges. Nemcsak imák mondása révén, hanem a csendünk révén is, amelybe Isten beléphet, hogy elmondja, mit kér tőlünk. Mária másik nagy erénye az alázatosság volt. Nem tudta, mi fog következni, de elfogadta Isten rendelését. A harmadik vonása pedig, ami miatt tiszteljük, a készsége. Az, hogy kész volt Isten akaratát teljesíteni. Az angyal üdvözli Máriát, akit Isten küldött hozzá, így általa Istennel is találkozik. És még valakivel: önmagával. Méghozzá úgy, amilyennek Isten látja őt. És Isten kegyelemmel teljesnek látja. Ahogyan bennünket is annak akar látni, mert látja bennünk a szentté válás lehetőségét.
Mária biztatást kap az angyaltól. Még neki is szüksége volt rá. Mennyivel inkább így vagyunk ezzel mi, hétköznapi emberek. Mária kérdez az angyaltól, és ezzel megmutatja, hogy lehet kérdezni. A válasz pedig az, hogy Isten fogja művelni benne, amit megígért. Aztán a döntő pillanat következik: igent mond. Ezzel azt a reményt táplálja bennünk, hogy rajtad, rajtam, mindannyiunkon keresztül valami csodálatosan szép történhet a világban. Kicsik vagyunk, kevésnek érezzük magunkat, de Isten nagyot tesz azzal, aki Máriához hasonlóan fogadja.”
A püspök prédikációja végén megemlékezik Vigyázó Miklós atyáról, aki harmincegy éven át a lelkivezetője volt. „Bizonyos értelemben így én is a Regnum – igaz, egyelőre éretlen – gyümölcsének tekinthetem magam” – mondja.
A prédikációt a „fogadalmi imádság” követi, amelyet idén először mond el százhatvanhat gyermek, két vezető és három kispap. Kis cédulákon mindannyian megkapjuk a fogadalom szövegét. A keresztségi fogadalom megújítása után ezt imádkozzuk. Ebben így szólítjuk meg Szűz Máriát: „Fogadd el ígéretemet: (…) kitartó lelkesedéssel akarok szolgálni veled Jézus Urunk dicsőségére és testvéreim javára.”
A mise után, hatalmas tapsvihartól kísérve kiosztják a Pro Regno Mariano és Az év embere díjat a nagykovácsi Csabai Ferencnek és az újpesti Deák Gábornak. Megtudjuk továbbá, hogy az év vezetője Andrejszki Toma lett.
Még az eddigiekhez képest is szívmelengető a záróprogram: a fényképezés. Ha valaki próbált már három-négy gyereket, például testvért egyszerre fényképezni, de úgy, hogy egyik se menjen ki a képből, az átérezheti, mit jelent a fotósoknak a százhatvanhat fogadalmas gyerek megörökítésével kísérletezni. Negyedóra után még mindig nincs meggyőző eredmény. Közben szülők hada állít a mobiltelefonjával örök emléket az alkalomnak. A gyerekek láthatóan élvezik a helyzetet: sokan közülük gyertyát gyújtanak, ide-oda szaladgálnak, aztán visszatérnek, majd várakozásteljesen tekintenek a fotóscsapatra. Talán játékként fogják fel a dolgot. Látszik, hogy tudják: itt nyugodtan adhatják magukat, ez a közösség értük van.
