Az atyaság titkáról

Ám a bibliai kinyilatkoztatás nem egyszerűen történelmi tényeket tár elénk, elmondva, milyen volt az élet két-három ezer évvel ezelőtt. Istenről beszél, szándéka szerint definitív módon, egyszer s mindenkorra kimondva azt az igazságot a Teremtőről, amelyet az ember önerőből, tisztán logikus levezetésekkel nem érhet el, ám üdvösségéhez szüksége van rá. S ezek az Istenre vonatkozó igazságok sajátos módon magukon hordozzák bizonyos nemi és társadalmi szerepek lenyomatát.

Ez leginkább abban szembeötlő, hogy a Biblia Atyaként állítja elénk Istent. Szó sincs arról, hogy bárki azt gondolná (vagy akár a Szentírás szövegezésekor azt gondolta volna), hogy Istennek szexusa lenne, s ő egyfajta férfi abszolútum volna. Elvégre a zsidóság és a kereszténység szigorúan monoteista vallás, s egy férfi abszolútum kikerülhetetlenül igényelné egy női abszolútum állítását is, ahogyan ezt nem egy keleti vallásban látjuk is. Ez a Biblia alapján elképzelhetetlen.


Isten mégis „férfi szülő”, azaz atya. Akármilyen a kulturális vagy társadalmi környezet, a hívő embernek akármilyen a tapasztalata az apaságról (akár negatív formában is: szigor, erőszak, alkohol, munka, „soha nem látom”, idegesség, távolságtartás, érzelmi érinthetetlenség), ez az állítás nem változik, egyszer s mindenkorra bele lett vésve a Szentírásba, a Krisztus által tanított imádságba („mi Atyánk”), a hit emberi szavakkal való megfogalmazásaiba. Ez még akkor is így van, ha a Biblia nemegyszer az anyai szeretet igéit, kifejezéseit is alkalmazza rá: ő a kotlós, mely szárnyai alá gyűjti csibéit; ő az, aki szülőanyánknál is jobban emlékezik ránk; aki olyan, mint az, aki arcához emeli a csecsemőt.

Ő mégis Atya. Ő az életadó, a megtermékenyítő, a cselekvő, a forrás, az erő, a vezetés, a kormányzás. Az Istenre mint Atyára alkalmazott egyéb hasonlatok ennek az ősszintnek az eltérő konkretizálódásai: király, hadvezér, ítélő és bíró, uralkodó. Jézus a hozzá való viszonyában mutatkozik majd a Fiúnak: engedelmeskedve, teljes életét rá bízva, tőle kérve és várva a segítséget, hozzá imádkozva, neki átadva lelkét a keresztfán. Az újszövetségi kinyilatkoztatás egyik központi gondolata, hogy az ószövetségi erős, olykor talán kifejezetten patriarchális Isten-atya kép kibontakozik: a férfierő, az uralkodói hatalom hasonlatainak helyébe az atyaság gyengédsége, szeretete, irgalma, a megbocsátás lép, a gyermeknek az az érzülete, amellyel feltétel nélkül rábízhatja magát atyjára. Napjaink uralkodó ideológiáinak bűvkörében talán politikailag korrekt lenne azt mondanunk, hogy az anyaság szempontjai „finomítják” az atyaság képét, ám aki figyelmesen olvassa akár a jézusi atyamondásokat, akár Szent Pál kijelentéseit Istenről, az Atyáról, ráébredhet, hogy erről szó sincs. Isten, aki önmagában túl van a biológiai és társadalmi nemeken, aki önmagában ősképe az embernek, legyen az akár férfi, akár nő, a teremtéshez, az emberhez való viszonyában radikálisan apaként mutatkozik meg. Vezet és nevel. Felemel és megerősít. Megment és megbocsát. Karjában erő, kezében hatalom. Szívében azonban irgalom, jóság. Ő az Atya.