Fotó: Kuzmányi István
A hegyek gyomrában rejlő arany és ezüst a kezdetektől idecsalogatta az embereket. A területet már a római korban is lakták. A XII. században a II. Géza király által idetelepített szászok alapították a várost, amelynek virágzását a főtér közelében működő pénzverde és a település határában fekvő bányák jövedelme biztosította. Napjainkban a román Máramaros (Maramureş) megye székhelye, több mint százezren lakják, egyötödük magyar.
Jól elkülönül egymástól a régi városrész, ahol száz-százötven éves épületek állnak, és a ceauşescui szocreál stílusban épült, a hetvenes évektől kezdődően kialakított „betonváros”. Ez utóbbi központjában találjuk a nyüzsgő várost (közigazgatási és egyéb épületeivel), és annak unikumát, az Ásványmúzeumot, amelyért érdemes cipőt koptatva ellátogatni ide. A gazdagon berendezett tárlat különböző méretű és formájú ásványok bemutatásával ragadja magával a betérőt.
Mondják a helyiek, ha csak pár évet is késett volna a ’89-es rendszerváltás, a régi városközpontból mára nem sok minden lenne látható. Itt, a főtéren áll egy, a város régi pecsétlenyomatát mintázó dombormű, amelyből szökőkút gyanánt víz csorog alá. Ez a városi pecsét adja meg utazásunk ars poeticáját, hiszen latin nyelvű felirata ma is tanít, cselekvésre buzdít: A város erőssége a polgárok szolidaritásában rejlik. Innen is jól látható a települést körülölelő, fák borította hegyek képe, amelybe beleásít a város egyik jelképe, az ásító torony. A nagybányai festők alkotásainak e közkedvelt témája, a torony, a református templom éke, tervezője pedig ugyanaz a Péchy Mihály, aki a debreceni nagytemplom terveit készítette. A nagybányaiak büszkén mesélik, hogy Velence után az ő városuk a világon a második, amely leggyakrabban szerepel festményeken, piros sisakos templomtornyuk pedig a képeken legtöbbször ábrázolt alkotás.
A főtéren egymás mellett áll a város két legöregebb építménye, a XVI. században gótikus stílusban emelt Erzsébet-ház és a Schreiber-ház. Az előbbi tulajdonosáról, Szilágyi Erzsébetről kapta a nevét. Szomszédságukban található a magyar színjátszás híres alakjának, Lendvay Mártonnak a szülőháza, és az egykori Arany Sas fogadó saroképülete, ahol Petőfi Sándor 1847. szeptember 8-án, erdődi esküvője után a nászéjszakát töltötte hitvesével. (Eredetileg a közeli koltói kastélyba igyekeztek, de a város határában keréktörést szenvedtek.) A szemközti oldalon áll a tér legnagyobb épülete, az 1910-ben, szecessziós stílusban emelt egykori Szent István Szálló. Ez adott otthont a festők körében népszerű találkozóhelyként és kiállítótérként is használt Berg cukrászdának.
A főtértől távolodva találunk rá egy újabb városi jelképre, a XV. században gótikus stílusban épült István-toronyra. A Hunyadi János által emeltetett Szent István-templom e megmaradt épületrészének csúcsáról varázslatos panoráma nyílik: a toronyból körbenézve a megújuló város látképe tárul elénk. Miután ismét sétatérré varázsolták a régi városközpontot, hozzáláttak a toronynak is otthont adó Vár tér megújításához. Az eredmény lenyűgöző. Az európai finanszírozásból megvalósult térrekonstrukció során napvilágra kerültek a Szent Márton- és a Szent Katalin-templomok romjai, melyeknek ha nem is térbeli, de vizuális középpontja a kilátóul is szolgáló Szent István-torony. Az egykori templomtorony egyúttal a közeli Szentháromság-templom harangtornya is. A plébániatemplom 1720-ban készült el, barokk stílusban. A hozzáépített Képzőművészeti Múzeum az egykori egyházi gimnázium épületében található, ahol a nagybányai festőiskola közel száz műremekét csodálhatjuk meg. Egy különleges élményért érdemes ellátogatni a szomszédos utcába is. Itt, a szecessziós evangélikus templom (1912) főoltárán láthatjuk az egyik legnagyobb méretű nagybányai festményt, Iványi-Grünwald Béla alkotását. A képen Jézus látható a Getsemáne-kertben, ábrázolásmódja azonban szokatlan: a Mester dús szakállú, érett, bölcs tanítóként jelenik meg az alkotáson, az iskolára jellemző színekkel és fényekkel ábrázolva.
A Szamosba igyekvő Zazar folyó felett átívelő hídon átkelve érjük el a nagybányai festők birodalmát, a Fokhagymás-, a Virág-, a Kereszt-, illetve a Jókai-hegy által körbeölelt Klastrom-ligetet, ahol még ma is szelídgesztenyefák sokasága áll. A nagybányai festőiskolát Hollósy Simon alapította 1895-ben, Münchenben működő festészeti magániskoláját ideköltöztetve. A nagybányai idillt Hollósy mellett többek között Thorma János, a már említett Iványi-Grünwald Béla és Ferenczy Károly alkotta lelkes csapat festette meg, a Magyarországon általuk meghonosított plein air stílusban.
Az igazi meglepetés az egykori művésztelepen vár ránk. Az óév novemberében adták át a megújított épületeket, ahol ma ismét festők dolgoznak. Az egykori házak részben vagy egészben modern külsőt kaptak. A mai korra jellemző építészeti megoldással – Paskucz István helyi építész tervei nyomán – vaselemekkel burkolták a külső falakat. A régi és az új jól megfér egymás mellett, s egybeolvadva hozza létre a megújított tereket. Az egyedüli dolog, amire rácsodálkozom, hogy a beruházást a város a saját költségvetéséből gazdálkodta ki. A cél – egy multikulturális hagyomány felvállalása, feltámasztása és ápolása – térségünkben, Európának ennek a felében több mint dicséretes és követendő példa. A zöldövezetben elhelyezkedő épületegyüttesek között sétálva hívogatóak az egyes házak nevei: Hollósy-galéria, Thorma János-, Réti-, Grünwald-pavilon. Jól megférnek itt egymás mellett a román, a magyar és a világ számos tájáról immár nem csak nyáron idesereglő művészek. A művésztelep Hollósy nevét viselő központi galériája és négy másik galériája, valamint az alkotóműhelyekkel ellátott épületek a nagybányai festészet legújabb „hullámához” tartozó alkotóknak adnak otthont, akik híven őrzik a hely szellemét. Laura Ghinea művészeti vezető nyitottan és szíves vendéglátással kalauzol végig az épületeken és a műtermeken.
A barangolás és a szemlélődés végén, a festmények és a valóság szféráinak egymást átható, egybemosódó képe búcsúztat, a piros sisakos ásító torony. Ideaszerűen felsejlő képe ma már nem is annyira ásít – inkább tátott szájjal csodálkozik az Erdélyben Nagyszebenéhez mérhető megújuláson, s különösen azon, hogy a település mai lakossága megszerette és magáénak érzi a város múltját, és nem kis erőfeszítéseket tesz annak megőrzéséért.
