Marianne Cope a mai Németország területén született 1838-ban. A keresztségben a Maria Anna Barbara Koob nevet kapta. Kétéves korában a családja kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Uticában (New York állam) telepedtek le. Nyolcéves volt, amikor édesapja rokkant lett, s mivel ő volt a legidősebb a gyerekek között, dolgozni küldték egy gyárba. Huszonnégy éves korára végre minden testvére elég idős lett ahhoz, hogy lekerüljön a válláról a családfenntartás felelőssége. Belépett a Szent Ferenc szabályai szerint élő Reguláris Harmadik Rendbe (TOR). Ekkor vette fel a Marianne nevet.
Részt vett New York állam első két katolikus kórházának létrehozásában, illetve ő lett Syracuse első közkórházának igazgatója. A kórházaknak akkoriban igen rossz hírük volt – az orvosoknak csak korlátozott ismereteik voltak és nem sok figyelmet fordítottak a higiéniára. Aki kórházba került, a legtöbb esetben nem tért onnan haza. Marianne nővér tisztasági szabályokat vezetett be, amelyek visszaszorították a fertőzéseket. Előírta, hogy mindenki – etnikai vagy vallási hovatartozástól függetlenül – egyenlő orvosi ellátást kapjon. Korát megelőző szemlélettel fordult az alkoholista betegekhez is: nem bűnnek, hanem betegségnek tartotta a függőséget.
Nagy szerepe volt a New York állambeli Geneva orvosi főiskolájának Syracuse-ba költözésében, ahol azután megreformálta a képzést. Az ország legkiválóbb orvosaitól tanulhattak a diákok. Emellett a főiskola hallgatóinak biztosította, hogy részt vegyenek a valódi gyógyításban, így gyakorlati képzésben is részesülhettek.
A kórház 1883-ban levelet kapott Hawaii királyától, azzal a kéréssel, hogy segítsenek a szigeteken élő leprások ellátásában. A király korábban már ötven egyesült állomokbeli, illetve kanadai intézményt keresett meg ez ügyben, de mindenhol elutasították. Marianne nővér vállalkozott a feladatra, és hat nővértársával együtt 1883 novemberében megérkezett a Hawaii harmadik legnagyobb szigetén, Oahun működő kórházba. Ide hozták kivizsgálásra és megfigyelésre azokat a betegeket, akiknél felmerült a lepra gyanúja vagy a betegség korai stádiumában voltak. Aki olyan állapotba került, azt továbbküldték a Molokai szigeten működő elzárt telepre, ahol akkoriban szolgált Damien de Veuster atya.
Marianne nővér felszámolta a kórházban uralkodó embertelen és rossz egészségügyi körülményeket. Intézkedési olyan hatásosak voltak, hogy egy idő után senkit nem kellett Molokaira küldeni.
1887-ben a kormány szigorúbb rendeletet hozott a leprás betegek társadalomtól való elkülönítéséről. Oahun korábban nem voltak teljes karantén alatt, de a rendelet életbe lépésével minden betegnek át kellett költöznie Molokaira. Marianne nővér is velük ment. Ez a döntés egyet jelentett azzal, hogy többé ő sem hagyhatja el a szigetet. Damien atya – aki akkor más haldoklott – a férfiak, ő pedig a nők számára létrehozott intézményt és telepet irányította. Később a nővér vette a teljes telep irányítását.
Marianne nővér tudta, hogy nem tudja meggyógyítani a betegeket, de megváltoztatta az életüket: szigorúbb napirendet és szabályokat írt elő, ugyanakkor büszkeséget, önbecsülést adott nekik, szépséget és vidámságot hozott az életükbe. Kerteket hozott létre, zenei képzést és hitoktatást biztosított a betegeknek és külön gondot fordított például arra, hogy a nők szép ruhákat viselhessenek. Ő maga nem kapta el a betegséget. Nyolcvanéves korában halt meg.
