Látjuk, hogy Európában milyen nagy elánnal, szemrebbenés és pironkodás nélkül átigazított, átszínezett múlttal, gyakran kitalált történelemmel, ikonikussá tett hősökkel, kultikus (mű)tárgyakkal és helyszínekkel, felhabosított legendáriummal népszerűsítik magukat országok, népek. Könyvek, filmek születnek sorra, virágzik a kapcsolódó turizmus és a szuvenírgyártás. Itthon nemhogy kifelé sugározva, még a határainkon belül sem tudjuk helyén kezelni az olykor egész Európa jövőjét befolyásoló, területünkön lezajlott küzdelmeket, háborúkat. Ne is menjünk nagyon messzire vissza, legyen szó csak Buda visszafoglalásáról (1686), Budapest második világháború végi ostromáról vagy ’56-ról… Históriánk hírhedt szereplőiből is mások szereznek hasznot: pedig Vlad Țepeș (Drakula) tényleg hosszú évekig vendégeskedett (raboskodott) a visegrádi és a budai várban; szegény nyírbátori Báthory Erzsébet pedig akaratán kívül lett világhírű bizonyíthatatlan csejtei rémtetteivel…
Akárhogy is, Attila, a „barbárinvázió” emblematikus alakja sehol sincs annyira otthon, mint a mi kultúrtörténetünkben – Árpádtól kezdve. Foglalkoznunk kell vele. Bozóky Edina (egyébként franciából fordított) Attila – A hun király és legendái című könyvében ad képet a dokumentumok alapján igazolható rettegett uralkodóról és a hit-tévhit Attilájáról. És ez az összkép végtelenül gazdag: a gyűlölet-rémület és a kivételes tehetségű hadvezér iránti tisztelet keveredik benne. Egyszer sebesen vágtató, seregével villámként lecsapó vérengző pogány, máskor szívélyes és békés vendéglátó; itt még démon, kutya által nemzett félszörny, amott már eszményi uralkodó, áldozat… Egy biztos: viharos megjelenése, rövid életű hódításai után, a Római Birodalom hanyatlásával más lett a kontinens. Isten ostorának hírneve, szelleme egyszer s mindenkorra rátelepedett Európára, mitikus figurája pedig máig jelen van a köztudatban.
A hun invázió, Attila nyugat-európai, galliai és itáliai hadjárata szentek sorát „adta”. Legendái először éppen az „érintett” mártírokról szóló életrajzok kalandos epizódjaiban kezdtek formálódni. Egy sor keresztény hitvalló nevét, sorsát, tetteit kapcsolták Attilához. Nemcsak vértanúkét, hanem olyan ellenálló püspökökét is, akik városuk határában, Krisztus nevében állították meg a barbár betolakodót (Szent Szerváciusz, Ányos, Lupus).
A legismertebb – és a legtöbbet idézett későbbi feldolgozásban feltűnő – változat a hun király és I. (Nagy Szent) Leó találkozását írja le: „Paulus diakónus arról számol be, hogy Attila egy égi jelenés láttán hátrál meg a pápa előtt. Rettegés lett úrrá rajta, amikor a pápa mögött észrevett valakit, aki karddal a kezében halállal fenyegette, ha nem engedelmeskedik parancsának – ez nem volt más, mint Szent Péter. Egy másik hagyomány szerint az esetnél Szent Pál is jelen volt: Raffaellónak ezt a jelenetet megörökítő, 1512–1514 körül festett, a Vatikán Héliodórosz-termében látható híres alkotásából drámai feszültség sugárzik. A fekete paripán lovagló Attila fölött vörös zászlót lobogtat a szél, és támadásra kész harcosai hirtelen visszahőkölnek. Az égen Szent Péter és Szent Pál alakja tűnik fel, kezükben karddal.”
„Az Attilával kapcsolatos részleteket tartalmazó szentéletrajzok közül a legrégebbi az 520 körül keletkezett Szent Genovéva élete.” A történet szerint Genovéva mentette meg Párizst imáival és közbenjárásával.
Az említett „sémák” folytatásaként egy IX. században megjelent legenda szerint a fehérbe öltözött, „angyali” János püspök rendíti meg Attilát, aki végül Ravennát megkímélve elvonul. Az elbeszélés fikció, hiszen a hunok nem ostromolták e várost. A modenai Szent Geminianust pedig valószínűleg a magyarok 924. évi betörései kapcsán hozták összefüggésbe a hunokkal… – a kavarodás teljes; a hun-magyar azonosítás idővel szinte általánossá válik.
A portyázó hunok áldozataiból, mártírokból és hitvallókból a szó szoros értelmében ezreket tart számon a legendárium: olvasunk Memoriusról, a reimsi Nicasiusról és Eutropiáról (akikkel valószínűbb, hogy a vandálok végeztek), Alpinról, a metzi Auctorról és Livariusról, Reineldéről… – Szent Orsolyáról és a tizenegyezer (!) kölni szűzről.
„Az itáliai városok közül Padova és Velence őrzött meg különösen gazdag historiográfiai hagyományt, amelyben a kezdetekről szóló legendáknak kitüntetett hely jut.” Az „első” Velence kapcsán például a trójaiak általi alapítás mellett rendre felmerül az Attila elől a lagúnák szárazföldfoltjaira menekült aquileiaiak városépítő tevékenysége is.
„Még a hun és magyar eredetlegendák írásba foglalása előtti időkből fönnmaradt epizód – melyet egy német szerzetes (Lampert von Hersfeld) jegyzett le – utal az Attila-hagyománynak a magyar királyi udvarban való továbbélésére…” A hunok országa a magyarok öröksége…
Attila elfoglalta helyét a legendák, mesék, sagák világában. Neve feltűnik Dante Isteni színjátékában, Ludovico Ariosto Őrjöngő Lórántjában, Tasso A megszabadított Jeruzsálemében. Eposzok, versek, ponyvák hőse.
A skandináv és a germán mitológia fontos szereplője. Etzelburgban (Gran/Esztergom/Óbuda/Buda), a palotájában lezajlott drámai leszámolással, vérengzéssel zárul A Nibelung-ének. (J. R. R. Tolkien elbeszélő költeményben, a Sigurd és Gudrún legendájában örökítette meg ugyanezt a témát.) Corneille drámát írt Attiláról, Verdi operát; Liszt a Hunok csatája címmel – Kaulbach festménye által inspirálva – a catalaunumi ütközetről komponált szimfonikus költeményt…
A legenda tovább él. Megkerülhetetlen. Dolgunk van vele…
