A Hősök terén a százhúsz évvel ezelőtt felépült Műcsarnok pontosan ezt a korszakot idézi meg számunkra: a XIX. század festészetét az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig. Az első aranykor – Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete című kiállítás megnyitását Ferenc József halálának századik évfordulójára időzítették.
A kiállított kétszáz műalkotás között jó néhány ismerős kép is van persze, de a többségét még nem nagyon láthatta a hazai közönség. Már az első teremben két grandiózus festménnyel találkozhatunk: balra Ferenc József életnagyságú, díszruhás képe fogadja a látogatót, jobbra pedig Erzsébet királynét csodálhatjuk meg. Érthető a kurátorok szándéka, hiszen a császár és felesége uralkodása idején vált lehetővé Magyarországon a modernizáció, a gazdaságban, a társadalomban és a kultúrában egyaránt. A képeket Eduard Swoboda bécsi festő készítette 1857-ben.
A császár képétől balra fia, Rudolf trónörökös egész alakos festménye látható Benczúr Gyulától. A kép egy klasszissal jobb, mint Swoboda alkotásai. Koloritja, széles, nagyvonalú ecsetkezelése, formaképzése teszi életszerűbbé, hatásosabbá ezt a művet, pedig a kép a trónörökös halála után készült, nem úgy, mint a másik kettő, amelyeknél a császári pár modellt állt a művésznek. Kétségtelen viszont, hogy Benczúr festménye harmincnégy évvel később készült, és már nem a biedermeier, hanem a festő rubensi barokkos stílusának jegyében.
A kultúra mecénások, állami támogatások nélkül nem működik igazán, ez már jó néhányszor bebizonyosodott a történelem során. Mint tudjuk, a reneszánsz idején a Mediciek voltak a művészek legjelentősebb mentorai, az Osztrák–Magyar Monarchia idején pedig a kultúrpolitikusok, illetve az európai látókörrel rendelkező arisztokraták, mint például az Andrássy grófok.
A felvilágosodás óta Európa vezető gondolkodói hittek a haladásban. Az akkori liberális gondolkodók fontosnak tartották a társadalmi közérdeket és a konszenzust, s meggyőződésük volt, hogy tudással és racionalista tervezéssel valóban fejleszthető az egyén, a közösség, a társadalom. A nemzet és az egyén életében is meghatározó szerepet szántak a művészeteknek, a látvány erejének.
A Műcsarnokban megrendezett tárlaton kiemelt helyet kaptak azoknak a portréi, akik rangjuknál fogva sokat tettek a művészetek fejlődéséért, mint például Trefort Ágoston, Wlassics Gyula vagy báró Eötvös József. Maga a császár, Ferenc József is lelkes mecénás és műgyűjtő volt. Gyermekként szívesen rajzolt, és később örömmel járt kiállításokra. Bőkezűen támogatta a jó festőket: közvetlen megbízásokat is adott (rendszerint portrék festésére), díjakat alapított. Nemcsak állami költségvetésből juttatott hatalmas összegeket impozáns építkezésekre, de magánpénztárából is gyakran vásárolt képeket. A magyar portréfestők közül különösen kedvelte Benczúr Gyulát és László Fülöpöt. Igyekezett az ízlésétől távol álló műveket is megértéssel szemlélni, és nyilvánosan soha nem mondott elmarasztaló bírálatot.
Továbbmenve a következő teremben is igazi csemegék várnak a művészetszerető közönségre. A történelmi festészet kiemelkedő bécsi mestere Hans Makart volt. Három nagyméretű képét is elhozták a rendezők a mostani kiállításra. A bécsi festészeti akadémia népszerű tanárának festményeit a nagyvonalúság és a barokkos szertelenség jellemzi. Hatalmas vásznain nem a történelem konkrét eseményeit ábrázolta, hanem fantáziadús, látomásszerű jeleneteket komponált, amint az megfigyelhető a Vadászat a Níluson című, 1876-ban festett művén.
Egy másik kiválóság a lengyel Jan Matejko 1886-ban készült grandiózus vászna, a Reytan, Lengyelország eleste című kép. Az 1773-as országgyűlésen a küldöttek határozataikkal lehetővé tették az ország első felosztását, melynek eredményeként Lengyelország három részre szakadt. A képen az egyik képviselő, Tadeusz Reytan elkeseredetten veti magát a földre, hogy megakadályozza a végzetes döntést. A kép a párizsi világkiállításon, 1867-ben aranyérmet nyert. Ferenc József megvásárolta az alkotást bécsi képtára számára.
A dekoratív falfestészet legjelentősebb magyar virtuóz mestere Lotz Károly volt. A műtörténészek egy különtermet biztosítottak képei számára. Az Operaház mennyezetfreskójának kör alakú vázlata is látható a tárlaton. Persze nem maradhatott ki a festő életművéből a múzsája sem, Lotz Kornéliáról készített remek sorozatának néhány szép darabját is megcsodálhatjuk.
Kiemelkedő helyet érdemelt Székely Bertalan V. László és Cillei című nagy hatású alkotása a magyar történelem vérzivataros századaiból. Elképesztő tehetséggel megalkotott kép ez: tökéletesen hozza azt a vészjósló, minden ízében komor hangulatot, amelyben ez a jól ismert jelenet játszódik. Mélybordó színek és kellőképpen sötét barnák uralják a festményt. Az udvari bolond elgondolkodva néz maga elé, nem éppen humoros dolgokon jár az esze. A kép jobb oldalán a táncosnők rossz hírt kaphattak, arcukon a rémület kifejezése látszik, egyikük hirtelen kiválik társai közül, és táncolni kezd. A háttérben üldögélő muzsikusok halk zenét játszanak. A fiatal és tapasztalatlan V. László álnok nagybátyja és gyámja, Cillei Ulrik befolyása alatt mindeközben szinte bódult állapotban írja alá a rendeleteket.
Később, az 1880-as években a történelmi festészet már kifulladóban volt, a feltörekvő új nemzedék érthetően mást akart ábrázolni. A historizmus lassanként átalakult egyfajta finom naturalista, realista stílussá, eltűnőben voltak a heroikus jelenetek, a szép ruhák, az elegáns portrék. Helyette a modern élet, a társadalmi változások kegyetlen kísérőjelenségei váltak a festészet tárgyává. A részletező naturalizmus képviselői erőteljes szociális érzékenységről tettek tanúbizonyságot. A népszerű paraszti zsánert átformálták, és a festői idill helyett a döbbenetes nyomort, a mindennapi sorstragédiákat ábrázolták, mint például Pataky László a Virrasztás, a Krumpliszüret vagy a Vallatás című festményein. Előképük Munkácsy Mihály volt, aki a Siralomház című festményével (1870) élen járt ebben a témában. A francia naturalizmus is hatott a magyar művészekre, például Bastien-Lepage finom, szürkés árnyalatú képei. Mednyánszky László komor hangulatú tájai, éjjeli csavargói, számkivetettjei szokatlan témáknak számítottak a kulturált, úri közönségnek. A maguk korában nem is voltak igazán népszerűek ezek a festők, éppen ezért képeiket elsősorban nem a magángyűjtőknek szánták, hanem a közgyűjteményeknek. Mert hát ki akar nyomorúságot látni a szobája falán?
A tárlat áttekintést ad a Monarchia országainak festészetéről is. A lengyel művészek alkotásai közül kiemelkedik Stanisław Wyspiańsky A krakkói Planty park hajnalban című képe (1894). Kékes-szürkés színeivel rendkívüli élményt nyújt. A cseh mesterek szintén figyelemre méltóak. Jakub Schikaneder Téli este a városban című képe melankolikus, borongós hangulatával ragadja meg a nézőt.
A horvát festők valódi meglepetést jelentenek a látogató számára. Fantasztikus, nagyméretű vásznaik, realista, naturalista képeik igazi élményszámba mennek. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire keveset tudunk a környező országok festészetéről.
A nagyszabású tárlat befejező szakaszát a rendezők a századvég modern stíluskísérletekkel teli magyar festészetének szentelték, amelynek célja egyre inkább a hazai természet és az itt élő emberek hű és léleklátó megörökítése volt. Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly és Vaszary János különbözőképpen, de egyaránt új, modern szemlélettel ábrázolták a környezetüket.
A Műcsarnok mostani kiállításának kevésbé ismert alkotója Poll Hugó, akinek hihetetlen finomságú pasztelljei és olajképei igazi meglepetéssel szolgálnak. A Miatyánk című olajfestménye vagy a Hazatérő búcsúsok című pasztellje a magyar festészet kitűnőségei közé tartoznak.
„A historizmus, a realizmus és a századforduló három művészgenerációhoz köthető. Mindhárom nemzedék korszerű volt a maga korában, gazdagította és differenciálta az elődeitől kapott művészi tudást és örökséget, és nemcsak szemléletben, de stílus tekintetében is sok újat tett hozzá. Ma már látjuk, hogy az egymásra épülő korszakok nem oltották ki egymás értékeit, még ha szereplőik sok esetben egymás ellen léptek is fel, és megkérdőjelezték apáik művészetét” – olvashatjuk a kiállítás magyarázó szövegei között.
(Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok című tárlat 2017. március 12-ig látható.)
